Sajtófotó pályázat 2005
A magyar sajtófotós globális krízisek helyett helyi történetekben is képes értékeset alkotni. Az idei fõdíjast a World Press Photo is kitüntette. Leáldozott a fekete-fehér fotónak?
Nem véres terror, kormányválságok vagy természeti csapások kavartak fel a tavalyi év legjobb magyar sajtófotóinak kiállításán, hanem az, hogy eltévedtem. A Mûvészetek Palotájának recepciósa ugyan körbemutatott, hogy vannak képek a földszinti és az elsõ emeleti folyosón, meg ott hátul, és a lift mögött, de egy idõ után mindig üres folyosókon és néptelen sarkokban találtam magam.
Barbárok a szentélyben

Bolyongás közben a zárt ajtók mögé rokokó ruhás alakokat képzeltem, a kultúrpalota bürokratáit, amint mozgásszínházi produkciókon elmélkednek, légies akvarelleken nyugtatják a tekintetüket, esetleg kamarazenét dúdolnak. És összevonják a tekintetüket, ha artisztikus miniuniverzumukba betolakszik a valóság. Mi más miatt került volna az év magyar fotótermése közlekedõfolyosókra, a képeket megnyomorító, óriás termekbe, sõt büféasztalok takarásába, minthogy a szervezõk idegenkedtek a sajtófotó barbár világától?
Véletlen nem lehet a dologban, hiszen tavaly a fotósszakma a díjnyertes Dezsõ Tamás vezetésével nyílt és magánlevelekben háborodott fel az igénytelen kiállításon. Ennek ellenére idén ismét alumíniumparavánokra kerültek a képek, mintha a rendezõk egy általános iskolai rajzpályázat nyerteseinek akarnának kedveskedni, de a kiállítótermeket azért valódi mûvészek számára rezerválták.
Az agyondíjazott

Dezsõ Tamás fõdíjas munkáit például az ablak elé állították, ellenfénybe, így csak azért voltam biztos abban, hogy a szabadúszó riporter megérdemelte a díjat, mert a képeket már ismertem. A Romániában készült sorozat ugyanis tavaly elnyerte a rangos World Press Photo egyik díját is. Dezsõ Tamást egyébként idén is elárasztották díjakkal. Tótkomlóson készült szociosorozatára megkapta az André Kertész-nagydíjat, és még további három kategóriában nyert.
Mivel Dezsõ fotóstáskáját már tavaly is púposra tömték díjakkal, meglepetést inkább a színes fotók tömege okozott. Míg 2005-ben két fekete-fehér sorozattal nyert, idén mindkét fõdíjas munkája reklámfotósan tobzódott a színekben. És a kategórianyertesek közt is elvétve találtam csak fekete-fehér képeket.
Hongkong-Nyolcker
A magyar fotósok egyedül az embert nem tudják színesben elképzelni, így a klasszikus hagyományokat folytató, remek képek nyerték az ember- és társadalomábrázolás kategóriákat.
Igaz, az Eörsi István halála elõtt készült, hátborzongatóan õszinte portrét nehezen lehetett volna máshogy elkészíteni. Szintén a fekete-fehér tûnt a legalkalmasabbnak a szeretetotthon már ágyhoz kötött lakóinak bemutatására. Ha egyáltalán van alkalmas technika ilyen esetben. Haldoklókat fotózni egyrészrõl ugyanis a hatásvadászat csúcsa, amit itt csak az mentett, hogy Kovalovszky Dániel grafikaszerû, sajátosan világított képei túllökték a nézõt a zsigeri hatásokon, a kérdés további dimenziói felé.
További borzalmak nem riogatják egyébként a látogatót, a magyar sajtófotókon a legvéresebb az, amikor egy kigyulladt lakásból mentik a lakókat. Sajtós értelemben vett szenzációkban akkora lehetett a hiány, hogy a téma két díjat is kapott.

Izgalmakat így szerencsére csak esztétikai értelemben éltem át. Elmerengtem Dezsõ Tamás neonszínû hotelszoba-csendéletein, a boszniai sorozatán, és Gárdi Balázs Iránban készült felvételein.
Értetlenül néztem viszont a Cinetripen és az Erzsébet téri raypaintingen készült képeket, hiszen ezeken a helyszíneken tetszõleges irányban elsütve egy zsebkamerát, bárki megcsinálhatja a színekben fuldokló, pszichedelikus felvételeket.
A színfetisiszta stílus egyébként Stalter György józsefvárosi sorozatában teljesedett ki. A képek a sajtófotó határait feszegetik, ami engem nem zavar, és még a kerületnek is jól jöhet. Ha ugyanis a derékig kékes neonfényekben álló cigánygyerekek, tetovált seftesek és ráncos munkások képeit megpillantja egy hongkongi kultrendezõ, képtelen lesz ellenállni a csábításnak, és biztosan a nyolckerben forgatja le új, posztapokaliptikus filmjét.
Földes András