INTERJÚ KOVALOVSZKY DÁNIEL FOTÓRIPORTERREL Szociális otthonok idõs lakóinak önfeledt és megindító pillanatait fényképezte egy éven keresztül Kovalovszky Dániel, akinek errõl készült galériája vasárnap nyílt meg az Erzsébet téri Gödörben. A Népszabadság mindössze 26 éves fotóriporterét pályájáról, a magyar fotósszakmáról, a tárlat születésérõl és a továbblépésrõl kérdeztük. Hvg.hu: Te is úgy kezdted a pályádat, mint ahogyan a fotósok többsége meséli; „gyerekkoromban egy rokonom nekem ajándékozott egy régi Leica fényképezõgépet...”? Kovalovszky Dániel: Hát nem éppen, de most már igazán adhatnának egyet. Az érettségim évében tanácstalanul álltunk a családdal, hogy hova adjam be a jelentkezésemet. Igaz ugyan, hogy édesapám esküvõi fotózással maszekolt éveken át, de én gyerekkoromban nem fotóztam. A gimnáziumban a rockzenén kívül igazán nem érdekelt semmi, s valójában úgy terveztem, hogy hangszerkészítõnek tanulok tovább a Zeneakadémián. Nem sokkal az iskola befejezése elõtt azonban kedvet kaptam a fotózásra, elõhalásztam apám NDK-s Praktika gépét, belefûztem egy tekercs Orwo-filmet, s elkezdtem kattintgatni mindent, amit a lakásban láttam. Hvg.hu: Nem is mentél egyetemre? K.D.: Nem, mert úgy döntöttünk, hogy beiratkozom a Práter utcai fényképész iskolába, ahol kétéves szakmunkás képzést kaptam. Megtanultam az elméletet, a fotokémiát, a fotótörténelmet. Hvg.hu: Több embertõl hallottam, hogy a Práter utcai iskolát érdemes ugyan kijárni, de nem ott fogunk megtanulni fotózni. Te hogyan érezted ezt? K.D.: Nekem semmi bajom nem volt vele, élveztem az elméletet is. Hetente egy nap volt a tanítás, a hét többi napján gyakorlatra jártunk. Rátonyi Magdi néni fekete-fehér fotólaborjában rendesen megtanultam a nagyítást, aztán eljöttem onnan, mert ha egész nap sötétben van az ember, attól azért meg lehet borulni. Sárosi Zoltán divatfotós mûtermébe kerültem késõbb, ott pedig az fogalmazódott meg bennem, hogy nem akarok mûtermi fotós lenni. Inkább a dokumentarista mûfaj vonzott, már csak azért is, mert remek Benkõ Imre és Kornis Péter-albumok kerültek közben a kezembe. Nem én akartam a fényképfelvétel külsõ körülményeit mesterségesen meghatározni, inkább igazodni akartam az adott körülményekhez. FIATAL FOTÓSOK PÁLYAKEZDÉSE Hvg.hu: A szakmunkásképzõ után egybõl találtál munkát? K.D.: Nem, elõbb a MÚOSZ fotósképzését végeztem el, egyéves iskola volt. Fõleg arra volt jó, hogy barátokat és kapcsolatokat szerezzek. De egyébként masszív szakmai féltékenységgel is találkoztam ott. Készítettem egy fotót, a „Rambo” címût, amely egy dagadó izomzatú roma útbontó munkást ábrázol légkalapáccsal a kezében. Huszonegy évesen a Magyar Sajtófotó-díj Társadalomábrázolás-kategóriájának harmadik helyezését szereztem meg vele, amire a tanári kar úgy reagált, hogy majdnem megbuktattak. Hvg.hu: Egy fotósuliból kikerülõ fiatal hogyan tud elhelyezkedni? K.D.: Kitartással, vagy protekcióval. Ha az iskolai képzés alatt a gyakorlatot egy lapnál töltöd, s kitartóan, valamint ingyen dolgozol náluk egy darabig, akkor üresedés esetén megtarthatnak. Ha pedig rendelkezel referenciákkal, s jó kapcsolataid vannak, akkor tudni fogják, hogy téged kereshetnek, amikor éppen nincs munkád. De azért ellenpélda is van: egyik kollégám évekkel ezelõtt az utcáról keresett fel egy szerkesztõséget, s mára neki annyira beindult a verkli, hogy a National Geographic is keresi. Én egyébként nõi magazinoknál kezdtem, bemondónõket fotóztam kertben, kutyával, majd egy bulvárlapnál folytattam, de rövidesen besokalltam attól a súlyos prolivircsafttól. Emlékszem, utolsó munkám, amit tõlük kaptam, egy pornófilmforgatás fotózása volt, a jeleneteket lila falú panellakásban, lenõtt hajú kövér nõkkel vették fel. Mostani munkahelyemre, a Népszabadsághoz egy üresedés után kerültem. A riportfotózás áll hozzám igazán közel, bár a napilapos munkának is van némi hátránya: ha egész nap rohanunk, akkor a saját minimal artukat nem érünk rá gondozni. Hvg.hu: Ha valaki ilyen fiatalon elismeréseket szerez, akkor milyen lehetõsége nyílik a továbblépésre? K.D.: Itthon a szakma csúcsa, ha valaki az összes sajtófotó-díjat és fotográfiai ösztöndíjat elnyeri. Ezen túlmenõen pedig az, ha egy olyan külföldi ügynökségnél kapsz munkát, ahol állandó megbízásokat kapsz, utazhatsz mindenhova, s jól el tudják adni a képeidet. A Magnum nevû, Robert Capáék által alapított amerikai ügynökséghez például jó lenne bekerülni, nekik ugyanis olyan sajátos látásmódjuk van, hogy ha abba beleférsz, akkor azt nagyon jól tudják közvetíteni a világ felé. Nem a megszokott hírügynökségi képeket adják közre, amin minden korrektül le van vakuzva, hanem kvázi mûvészi fotókat, amelyen nem baj, ha meg van döntve, ha sötét, ha kissé bemozdul. BOLDOG NYUGDÍJASOK A GÖDÖRBEN Hvg.hu: Az Erzsébet téri Gödörben nyílt tárlatodhoz honnan volt az inspiráció, hogyan született az ötlet? K.D.: A Sajtófotó Alapítvány két éve hirdeti meg fotóesszé pályázatát, s tavaly Domaniczky Tivadarral (õ egyébként kollégám a Népszabadságnál) nyertünk egyéves ösztöndíjat. A 650 ezer forintra egy adott témával lehetett pályázni, olyannal, ami napjaink problémás, vagy felszín alatti dolgait érinti. Miután megnyertük, egy évet kaptunk arra, hogy egy galéria, vagy fotóalbum formájában is közzétehetõ képanyagot összeállítsunk. Én az idõsek otthonában lakók életének örömmel, kegyelemmel, vagy boldogsággal teli pillanatait rögzítettem, Tivadar pedig a budapesti zsidó közösségek életét fotózta. A tárlat a Zsidó Nyári Fesztivál keretében nyílt meg a Gödör Klubban, ami sokkal szerencsésebb, mintha egy galériába számûztük volna, ahol csak azok nézik meg, akik célirányosan oda mennek. Hvg.hu: Hogyan dolgoztál? Nem lehetett könnyû elnyerni a szeretetotthonban lakó idõs emberek bizalmát. K.D.: Elõször mindig kapcsolatba léptem az intézményvezetõvel (összesen hat helyszínen dolgoztam), s elmondtam, hogy fotózni szeretnék. Volt, ahol nem igazán értették, hogy mit akarok pontosan és miért, vagy éppen kíséretnek adtak mellém egy embert, aki idõrõl idõre mindig továbbterelt. De idõvel hozzászoktak a látogatásaimhoz, s néha minden bejelentés nélkül ugorhattam be hozzájuk. Késõbb már azokat az idõseket is lefényképezhettem, akik az elején nem engedték. Bizonyára kedvet kaptak és nem akartak kimaradni a dologból. Hvg.hu: Milyen felszerelést használsz? K.D.: A lapnál egy digitális Canon EOS 1D-t használok a riporteri munkához, illetve egy Canon 20D típusú félprofi gépet. Ezekhez háromféle zoom-ot használok. De a tárlaton látható képeket két analóg géppel, egy Canon EOS 1N-nel és egy régi Canon AE1-essel készítettem Fuji Neopan 400-as fekete-fehér negatívra. Utóbbiból erre a tárlatra száz tekercset lõttem el egy év alatt. Hvg.hu: A hvg.hu Golden Blog-díjának 2005-ös gyõztese a Fényérzékeny címû blog lett, amit egy profi fotós vezet. Gondoltál már arra, hogy a privát életben készített, jól sikerült fényképeidet webnaplóba rendezd? K.D.: Eddig nem, de most, hogy így mondod…