A Sobelek zokogtak. A zokogás enyhe túlzás. Egy biztos – mialatt a szemüket törölgették – nem jutottak szóhoz. A Sobelek – az apa, az egykor négy év körüli leányka és az anyuka – 15 évvel a Páneurópai Piknik 1989. augusztus 19-i eseményei után németországi otthonukban szembesülhettek határáttörésük akkori megörökítõjével. Azzal a soproni amatõr fimes orvossal, akinek helyén volt az esze és szíve, aki kamerájával volt jelen az NDK-sok sopronpusztai határáttörésénél. Filmfelvevõjével követte õket a szabad világba, át Ausztriába. Éppen az ifjú Sobel apukát is lencsevégre kapta, amint szöszi kisleányát magához szorítva tör át többedmagával a szétszakított vasfüggönyön.
Odaát a fiatal férfit elfogta a zokogás. Magához szorított csöppsége nem is tudta, mi történik körülötte, vele. Elõbb a kamerába nézett az õt filmezõ bácsit csodálva, majd édesapjára meredt megrémülve, akit még soha nem látott sírni. A Sobel lány ott és akkor, 1989. augusztus 19-én szembesült elõször a ténnyel – nem csak a gyerekeknek, de a felnõtteknek is vannak könnyeik, és olykor még az apukák, az õket erõs karral ölelõk és védõk is sírnak.
A Sobelek húsz évvel ezelõtt világsztárok lettek – a szó ismertséget jelentõ értelmében. A soproni orvos által megörökítet határáttörés Sobel-jelenetét a világ legtöbb nagy tévétársasága átvette Japántól Spanyolországig, Ausztráliától az Egyesült Államokig. A gyermek és az õt könnyes szemmel átmentõ apa kettõse jelképpé vált, a Sopronpusztán hullatott örömkönnyek az európai szabadság közelségét jövendölték.
A soproni filmes-orvost – Kárpáti Györgyöt – öt évvel ezelõtt nem e könnyek vezették Sobelékhez. Filmet szándékozott készíteni a saját családjáról és városáról, Sopronról. Családjáról, melyet a rokonoktól mind vadabb politikai határok választottak el. Városáról, a hûségesrõl, „ahol az épületek római alapokon állnak”, s amelynek közelében, az ország nyugati határán a szovjet érdekszféra drótakadályokat húzott fel, s közéjük 900 ezer taposóaknát telepített.
Határtalan történet – ez lett végül e film-elégia címe. Benne kapott helyet a családi vonatkozások mellett, azokkal összefonódva a kelet-német Sobel család sorsa is.
A Határtalan történet annyira soproni és magyar, hogy még a zenéjét is a soproni nagypapa egyik kompozíciója biztosítja.
Az elégia – „szomorkás hangulatú, legtöbbször bölcselkedõ, filozofikus költemény, a görög eredetiben formája mindig disztichon”. E mûfaji megjelölés a visszatekintõ, ám mégsem nosztalgikus, inkább elgondolkozó volta okán illik a filmre.
Akik kíváncsiak rá és a húsz évvel ezelõtti határáttörésrõl való megemlékezésre, azok Kárpáti György filmjét augusztus 19-én megtekinthetik a sopronpusztai áttörésnél a Szabadság sátorban.
Különleges, negyvenöt évvel ezelõtti, a dokumentumfelvételekkel vetekedõ hitelességû korai határáttörési jelenet is részévé vált Kárpáti György filmjének. Nem véletlenül.


A soproni filmes-orvos a város középiskolás diákjaként már amatõrfilmezett. Elszántságára és a filmezés iránti elkötelezettségére jellemzõ, hogy társaival meg merte keresni a Határõrség Országos Parancsnokságát, hogy elnyerje együttmûködésüket egy, a határövezetben, a vasfüggöny sávjában forgatandó kisjátékfilm forgatásához.
A fekete-fehérben filmetûd egy tizenéves fiatal pár tragikus végû „disszidálási” kísérletének a foglalata. A „disszidál” kifejezés a tiltott határátlépés köznapi megfogalmazása volt évtizedeken át hazánkban. Még pontosabban a Nyugatra való illegális távozás jelölésére szolgált.
Itt, e negyvenöt évvel ezelõtti amatõr filmalkotásban a hajnali szürkületben egy lány és egy fiú küzd a Sopron környéki határmezsgye szögesdrót akadályaival, s végül sikerül megnyitniuk. A fiú elõre engedi-tuszkolja a lányt – a szabad világ felé.
A határõrség felderíti a szökést. Világító rakétával jelzik az elkövetés helyét. A fiú menekülésre biztatja a lányt, aki a senki földjén futás közben aknára lép. A fiút elfogják a határõrök, és kíséretükben indul visszafelé...
Talán nem csak az idõsebb nemzedékhez tartozókban, de bennük bizonyára óhatatlanul felmerül a kérdés, hogyan volt képes ilyen arányú együttmûködésre bírni az adott korban egy középiskolás fiú a határõrséget? Hisz’ éppen e film hangsúlyozza a korszak vasfüggöny-szigorát!
Nyilván nem másra, mint a filozofikus „ész cselére” volt itt szükség. És a soproni õsök sorával háta mögött a 18 éves Kárpáti Györgynek volt esze a hatalom fegyveres õrségének a megnyeréséhez. E filmetûdöt – aki olyan beállítódottságú volt – „memento mori”-ként is szemlélhette: lám, mind így jár, aki a szocializmusból a nyugati világba akar szökni. Az alkotói megvalósítás – és ezt minden mai nézõ tanúsíthatja – éppen az ellenkezõ értelmezést sugallja: egy fiatal élet elvesztésének értelmetlenségét, a hatalom élet- és szerelemellenes bosszúját.
Talán egy mondattal bele lehetne „rajzolni” a kísérõszövegbe azt az ún. „ész cselét” amelyet ez a 18 éves fiatalember használt akkor, amikor megnyerte magának,(s nekünk, meg az utókornak) a határõrség együttmûködését e drámai játékfilm megszületéséhez. Mert az ilyen „ész cselei” nélkül abban a korban aligha születhettek volna meg az ilyen és ehhez hasonló mondanivalójú mûvészi alkotások.
Kárpáti György soproni honpolgárként számos tragikus disszidenstörténettel szembesülhetett gyermekkora óta. A Határtalan történet c. filmjének egyik jelenetét – túlélõ tanúval – egy ilyen tragédiának a helyszínén vette fel. Kótay Géza fiatalemberként kísérelte meg a nyugatra szökést valamikor a hatvanas években. Kalandos úton jutott el barátjával a vasfüggönyig. Az õrjárat elõl hasalva bújtak a bozótba, majd felkeltek, hogy rohanjanak. Irány Ausztria.
Rohantak volna, de egyikük aknára térdelt, a másikuk arra lépett...
A Sobel család menekülésekor már nem volt aknazár. Határáttörésüket csak a politika irányította határõrök nehezíthették volna. De nem a magyarok.
Kárpáti György dokumentumfelvételén is látható az a jelenet, amelyet a Bundestag egykori tagja, a sopronpusztai emlékhely avatója, ing. Rainer York is említésre méltónak talált. A gyermekével a határsávban elbukó, menekülõ kelet-német édesanyát éppen egy magyar határõr segíti fel és irányítja Ausztria felé.
Rainer York három nevet említ a magyarság magatartásának jellemzésére – Mahatma Gandhi, Martin Luther King és Nelson Mandela nevét.
Soha rosszabb társaságot magyarságunknak! A 160 éve elhunyt-tûnt költõ szavaival: „A magyar név megint szép lesz....” ?
Szép volt. Még húsz éve igen szép. Itthon – önbecsülésünk okán – és külföldön egyaránt.
„S mit rákentek...” az utóbbi évek. Tegyünk róla, hogy e gyalázat ne szorítson egy újabb, most már EU-s vasfüggöny mögé.
Legyen e mi sorsunk is egy megszabadulást választó, egy igazi Határtalan történet! szil