A legnagyobb magyar katonai gyõzelem története

2005. július 23. szombat gondola
Nyomtatás
A történelemben jelenlévõ személyek csinálják a történelmet.
A történelemben jelenlévõ személyek csinálják a történelmet. Szóval, cselekedettel és nem egyszer mulasztással. Elhivatottság, helytállás nem mindig hozza meg a sikert, de ezek nélkül nem lehet gyõzni, nem lehet túlélni. A nándorfehérvári csata története erre tanít minket… 1450-ben új uralkodó II. Mohamed került az oszmán birodalom trónjára. Ambiciózus fiatalember volt, úgy gondolta, hogy neki kell mindazt elfoglalnia, amit elõdeinek nem sikerült. Olasz szakértõk segítségével modern tüzérséget szervezett, megerõsítette hadseregét, majd nekiindult. Az elsõ áldozat 1453-ban a már minden oldalról körülzárt Bizánc volt, amelynek uralkodója római elõdeihez méltóan karddal a kezében fogadta végzetét. Csak hosszú veszteség teljes ostrom után, s miután a védelem már minden lehetõségét kijátszotta, sikerült az ifjú szultánnak gyõznie. De itt nem állt meg. 1454 végére a Szerb Királyság nagy része hatalma alá került és nyílt titok volt, hogy a következõ cél Magyarország, s azon belül is Nándorfehérvár, az ország kapuja lesz. Bizánc elestének hírére megmozdult Európa: keresztes hadjáratot szerveztek, pénzt gyûjtöttek. Jó Fülöp burgundi uralkodó is felvette a kereszt jelét másik 40-60 000 emberrel együtt. Ám a segítség nagy része elkésett. 1456 elején megérkezett Magyarországra Kapisztrán Szent János, aki valóban csodafegyvernek bizonyult: kitûnõen értett korának legfontosabb kommunikációs mûfajához, a prédikációhoz. Szavaira az önkéntesek hatalmas serege állt fel rövid néhány hónap leforgása alatt. Egyszerû emberek, akik odahagytak mindent csak azért, hogy megvédjék a támadóktól közös otthonukat, meg a hitüket: azt az európai ügyet, amit kereszténységnek nevezünk. A projekt mellé Magyarország fõuraiból csak három, a birtokai révén a Délvidéken érdekelt fõúr vette ki a részét. Újlaki Miklós csapatokat küldött, Kórógyi János báró pedig régi harcostársával Hunyadi Jánossal készült mindannyiuk legnagyobb csatájára. A többiek úgy gondolták, hogy ráérnek a törökkel foglalkozni, ha az már eltakarította az útból Hunyadit, akit meglehetõsen utáltak, mert csak rajta keresztül juthattak volna újabb birtokokhoz. Így aztán, amikor 1456. május elején a szultán elindult, úgy nézett ki a dolog, hogy csak egy kötelezõ séta várja õt a végén egy kiadós, de nem túl veszélyes verekedéssel. Seregében 60-70 000 katona menetelt, s ez akkor úgy tûnt mindenre elég lesz. Nándorfehérvár magától értetõdõ cél volt. Ebben az idõben egy nagyobb hadsereg csak vízi úton tudott magának megbízhatóan utánpótlást szállítani, hiszen egy hajóra 50 szekér felszerelése is felfért. Nándor falai pedig elállták ezt az utat, tehát mindenképpen el kellett foglalni a továbbhaladáshoz. Azt is meg kell jegyezni, hogy az utána következõ valamire való erõdítmény már Buda lett volna. Így ha sikerrel járnak, az oszmánok nélkül semmi sem történhetett volna az Alföldön. A tét tehát nagy volt. Mohamed, aki eddigre már a „Hódító” becenévvel ruházta fel magát július 3-án érkezett a falak alá. Serege a Duna jobb partján, a Száva és a Duna által bezárt területen vette ostrom alá Nándorfehérvárt. A Baltoglu vezette oszmán flottilla biztosította a vízi utat: feladata elsõsorban abban állt, hogy megakadályozza az erõsítések bejutását. Miután megtette az általa szükségesnek ítélt elõkészületeket, másnap megkezdte a vár lövetését. Éjjel-nappal 27 nagy ostromágyú (alapvetõ szerepet játszottak Konstantinápoly elestében is), 7 nagy mozsár, több mint 100 kisebb ágyú, és mindenféle hadigép zúzta a lovagkor háborúira tervezett falakat. A krónikások krónikások szerint még Szegeden is hallani lehetett az oszmán tüzérség mûködését. A várban Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály 5000 magyar, szerb és cseh katonával védett. A védõk napról napra szorultabb helyzetbe kerültek. Egymás után térdeltek le a hatalmas, „égigérõ tornyok,” s a terep egyre alkalmasabb lett egy általános rohamhoz. A nyári hõségben kitört a pestis, amely egyre jobban elharapózott. Mindezektõl a kilátásoktól a védõk – bár mindnyájan profik voltak (bár lehet, hogy épp azért) – egyre deprimáltabbak lettek. Hunyadi július 14-én érkezett meg 12 000 fõnyi jól felszerelt, a török elleni harcokban edzett magánhadseregével és a Kapisztrán Szent János által vezetett 25-30 000 keresztesbõl álló csapatával. Mire odaértek, a Dunát jóval a vár fölött 200 összeláncolt török hajó zárta le. A blokádot a parton biztosító alakulatok támogatták. Hunyadi 1 nagy, 40 kisebb hajóval és 100 dereglyével indult ellenük. A parton gyorsan szétzavarta a biztosító csapatokat. A Dunán azonban hatalmas harc bontakozott ki. Mindenki tudta, hogy a vízen nincs hová menekülnie. Végül az oszmánoknak kellett engedniük. Eloldották a láncokat és lefelé igyekeztek a folyón. A több mint öt órás küzdelem végérõl a török krónikás Szeád-ed Din ezt írja: „A Száva és a Duna vérfolyammá vált, a zöld mezõ tulipánszínt öltött. A hajókon tomboló vérözönben küzdõ bátrak a folyó vizén átúszva jutottak szárazra a várnál. Itt azonban az utálatos ellenség rontó tüzet hányt reájuk, s életük vizét a pusztulás földjére önté, tisztátalanná lett testük hamvát a semmiség szele szétszórta, mint a port.” A törökök több mint 500 embert vesztettek, 3 nagy gálya elsüllyedt, sok megrongálódott. Hunyadi a sereg hadra foghatóbb részével a várba vonult, a többit a Száva bal partján helyezte el. Ez a csoportosítás az ostromló törökök bal szárnyát fenyegette, bár elsõsorban harcot nem járt keresztesekbõl állt, akik ugyan nagyon várták már a verekedést, de nem lehetett tudni, miként viselkednek majd, ha komolyra fordul a dolog. Mohamed hét napig ágyúzta a falakat meglehetõs sikerrel: Thuróczy szerint „a vár inkább mezõnek látszott, mint várnak”. Ezután jött a döntõnek szánt roham. Sietnie kellett, mert már neki is voltak problémái: az élelme fogytán volt, és az õ táborában is tombolt a pestis. Hunyadi értesült a szándékáról, és a táborból keresztesekkel erõsítette meg a védelmet. Július 21-én egész napon át húzódó élet-halál harc következett. Délig a mieink mindent visszavertek. Délután pihent janicsárok rohama következett, akik elõször betörtek a külsõ várba, majd a belsõ várba is. Hunyadi hírnevéhez méltóan verekedett. Minden erejüket összeszedõ emberei élén kétszer verte ki õket. Sok halott, sok sebesült, alig van bevethetõ ember. Szilágyi ki akarja üríteni Nándorfehérvárt. Hunyadi ehelyett újabb kereszteseket hozat. Éjfélkor újabb oszmán roham. Ekkor esik meg a belsõ várfalnál Dugovics Titusz híres története, aki a falra zászlót tûzni akaró janicsárral nem bírt zöld ágra vergõdni, s mivel sehogy máshogy nem tudta megállítani, átkarolta és a mélybe ugrott vele. A török roham ereje a belsõ vár udvarán lelassult, majd lassan megtört, s ekkor Hunyadi bevetette az utolsó aduját: nehézlovasságával csapott le a janicsárokra. A nehézlovas roham, ha Hunyadi mutatta be, az esetek többségében „gyógyíthatatlan mutatvány” volt. A szépreményû általános rohamból fejvesztett futás lett, amely csak a tábornál szakadt félbe. A felkelõ nap két erejével elkészült, teljesen kimerült, „szilánkosra vert” seregre virradt. Mohamedet Allahra kérték fõtisztjei, hogy vonuljanak vissza. Mohamed kötötte az ebet a karóhoz: várt, mit tesznek a magyarok. Hunyadi gyengének érezte seregét, pihenést parancsolt, megtiltott mindenfajta kezdeményezést – bár a kiürítésre vonatkozó további ötleteket elvetette. És itt jöttek a képbe a „lelkes amatõrök.” Azon keresztesek közül néhányan, akik elõzõ nap kimaradtak a verekedésbõl, kimentek a törököket ingerelni. Beszóltak, beintegettek. Erre néhányan a török táborból sértve érezték magukat és elhatározták, hogy haza küldik a kereszteseket. Szó szót követett és mindkét oldalról egyre többen és többen szálltak be a „bunyóba”, amely egy idõ után már a szultán és a Száva túlsó partján táborozó Kapisztrán figyelmét is felkeltette. A szultán egy erõs lovascsapatot küldött, hogy elintézze a kérdést, a ferences pedig riadót fúvatott és embereit elképesztõ sebességgel átvitte a Száván. A lovascsapatot visszaverték. Elfoglalták a táborhoz közel esõ ágyúállásokat, majd az anatóliai szpáhik táborát. Hunyadi a falról nézte a teljesen váratlan ütközet kibontakozását, s mivel már egyebet nem tehetett maga is riadoztatott. A szultán ugyanis megtette azt a szívességet, hogy a ruméliai lovassággal akként indult a lelkesen verekedõ keresztesek ellen, hogy fedezetlenül, „lógva” hagyta ágyúit, és a vár felé esõ jobb szárnyát. Hunyadi nehézlovas rohama ezért most is védhetetlen volt. Az elfoglalt oszmán ágyúkat azonnal a törökökre fordította. A támadás gördült tovább és az oszmánok jobb szárnyát elementáris erõvel kapta el. Kitört a pánik, és a török sereg megfutott. A part õrzésével megbízott 4000 szpáhi önfeláldozó közbeavatkozása valamit javított az ellen helyzetén re hamarosan õket is elborította az ár. Maga a szultán „életre szólóan” bevásárolt: egy „ördögi ábrázatú rút hitetlen” megsebesítette. A menekülõk csak Szófiánál álltak meg. A szultán, aki „fennhéjázó elmével, gõgös szemmel maga akart uralkodni az egész földkerekségen, s Isten ítélete szerint, paraszti kéztõl vette vereségét, mely pedig inkább kapa, mint fegyverforgatásra való,” a magyar krónikás szerint öngyilkosságra gondolt. Hunyadi nem üldözhette a török sereget, hiszen az õ csapatainak ereje is kimerült. A gyõzelem így is hatalmas volt. Elesett 24 000 oszmán harcos, a járványban, menekülésben is tízezres nagyságrendben vesztett az ellenség. Anyagban a teljes ostromtüzérség, az ostromgépek és 27 hadigálya, a teljes tábor minden felszerelésével volt a zsákmány. Amint Hunyadi írta V. Lászlónak: „Ma a török császárt annyira legyõztük és megháborítottuk, hogy ha ellene a keresztények felkelnek, … akkor Isten segítségével az egész török birodalmat megszerezhetik, mivel minden ereje elpusztult e vár alatt.” A gyõzelem kiaknázására már nem került sor: a gyõzelem két kovácsa rövidesen meghalt. Augusztus 11-én pestis végzett Zimonyban Hunyadival, s õt Kapisztrán október 23-án Újlakon követte. Azok az illetõk pedig, akik a törökkel nem akartak mérkõzni most a Hunyadiak végleges kiiktatására törekedtek. De ez már egy másik történet. engrin
Módosítás dátuma: 2005. július 23. szombat