FotoMedia

2024. június 7. - Talán észre sem vesszük, amikor a közösségi oldalak képeit nézzük, de a legtöbben félrebillentik fejüket a fotókon. Vagy ha fotózunk valakit, akkor sokan automatikusan ezt teszik. Feltűnt ez a különös testbeszéd a kutatóknak is, és miután joggal feltételezték, hogy nem fájhat ennyi embernek a nyaka, feltették a kézenfekvő kérdéseket: öntudatlan emberi cselekvés a fejhajlítás, vagy netán szándékos? A digitális kor fotókészítési láza hívta elő ezt a pózt, vagy már korábban félrehajtották fejüket a portréalanyok?

Nem aprózták el a kutatók, amikor az utóbbi kérdésre keresték a választ: tizenegy, 14. és 20. század közötti, művészettörténetileg jelentős alkotó festményein látható 1498 emberi alakot vizsgáltak meg, hogy megtudják, vajon mennyire új keletű ez a gesztus. Az első portréfestőnek tartott itáliai Simone Martini mellett Hubert van Eyck, Holbein, Carracci, Velazquez, Rembrandt, Jan von Eyck, Degas, C?zanne, Klimt és Modigliani portréit nézték és mérték meg alaposan, és jutottak érdekes eredményekre:

az ábrázolt alakok fele megdöntötte a fejét a képeken,

a fejbillentés dőlésszöge szignifikánsan nagyobb volt a nőalakoknál, mint a férfiaknál, az idősebbek viszont kevésbé döntötték meg fejüket, mint a fiatalok,

leginkább a vallási és mitológiai alakok hajlították oldalra a fejüket,

királyok és nemesek ábrázolásánál pedig gyakorlatilag hiányzott ez a tartás.

Kiderült tehát, hogy már a kamera feltalálása előtt elterjedt volt ez a póz.

Győzött az 5,1 fokos szög

A Bolognai Egyetem kutatói úgy döntöttek, hogy megvizsgálják a jelenséget egy gondosan megtervezett és előkészített pszichológiai kísérletben is. 51 nőt és 28 férfit kértek fel az egyetemről, hadd készítsenek róluk fényképeket, a valódi okot azonban nem árulták el. Azért, hogy semmiféle módon ne befolyásolják a vizsgálatot, a kutatók elhagyták a kísérleti szobát, és kívülről exponálva, egyesével, három különböző felvételt (portré, félalakos és egész alak) készítettek a résztvevőkről.

Egyértelmű képet mutattak az eredmények: a 79 lefotózott kísérleti alany közül összesen 55 (azaz 71 százalék) felszólítás nélkül elbillentette a fejét jobbra vagy balra, méghozzá nemtől függetlenül, átlagosan 5,1 fokos szögben. Csupán nem egész egyharmaduk nézett a kamerába semleges, merev nyakú fejtartással.

A kutatók ezután arra kérték a résztvevőket, hogy értékeljék saját maguk és mások vonzerejét az elkészült képek alapján. Az eredmény most is egyöntetű volt: azoknak az embereknek a képei, akik félrehajtották fejüket, magasabb szimpátiapontszámot kaptak, mint az egyenes fejtartásúaké.

Hogy mindezek mit jelentenek?

Alázat, kedvesség, szomorúság?

Sejteni lehetett eddig is, de a 11 festő 1498 alakjának vizsgálata meg is mutatta, hogy a gesztus – kutatók szerint – alázatosságot fejez ki. Vallási és mitológiai alakok sora látható megdöntött fejtartással a festményeken, míg a királyok és nemesek megrendelt portréin alig. Ez pedig alátámasztja azt az elképzelést, hogy a fejbillentés szorosan összefügg az engedelmesség, a megbékélés, az önzetlenség és a védelem kérésének kifejezésével.

A bolognai egyetemisták megmutatták azt is, hogy a kissé oldalra hajtott fej nem tudatos, a többség automatikusan ezt teszi, ha kamerával néz szembe.

De nem valószínű, hogy a mai demokratikus korban alázatosságukat fejezik így ki, hanem inkább barátságosságot, kedvességet mutatnak önkéntelen fejtartásukkal, a gesztust pedig határozottan díjazták a szimpátiapontozások.

Ennek ellenére nem kizárt, hogy egyszerűen csak a fényképezéssel járó kényelmetlenség vagy zavar miatt döntik meg sokan a fejüket, vagy azért, hogy együttműködésüket, egyetértésüket jelezzék a fotósok felé, akik sokszor kifejezetten kérni is szokták az alanyoktól, döntsék meg egy kissé fejüket, mert az kiemelheti az állkapocs vonalát, vagy feszesebbé teheti a bőrt.

Vagy a fotóalany egyszerűen csak megadóan szomorú.

Ahogyan Elia Kazan, az Édentől keletre című korszakos film rendezője mondta a főszereplő James Deanről, korának szexszimbólumáról, akinek sajátos gesztusa volt a megbillentett fej: „Sajnálom, túl érzékeny vagyok ehhez a világhoz.” Kovács Róbert