FotoMedia

 Material girl
Diszkógömb, flitter, tánc, metroszexuális mennyország. Ez Madonna legújabb lemezének summázata, és azt is gyorsan hozzá kell tenni, hogy igen hatásos is. A pop 47 éves királynõje jó érzékkel kanyarodik vissza a nyolcvanas évekbe. A Confessions On A Dancefloor címû lemez már kapható a Zeneáruházban!Bár az õ esetében sosem lehet tudni, mégis valószínûsíthetõ, utolsó nagy rohamát intézte Madonna a világ diszkói és táncklubjai ellen. A 47 éves énekesnõ jó érzékkel fedezte fel, hogy most még tarolhat egy nagyot a nyolcvanas éveket a jelenkorral ötvözõ elektrodiszkóval, és a Confessions On A Dancefloor minden bizonnyal lyukat is fog robbantani a legjobb klubokba.
Bár Madonna hivatalosan sosem "mondott le" a pop királynõje címrõl, mégis, az utóbbi idõben egyre inkább háttérbe szorult, és most biztosra megy. Ugyan volt már neki nem egy nagy dobása a karrierje során, ám most ismét ráfér egy ütõs lemez. Az utolsó ilyen az 1998-as Ray Of Lights volt - akkor szinte egy teljesen új közönség fedezte fel magának a hûvös ezredvégi technodíva szerepében tetszelgõ Madonnát, aki William Orbittal karöltve az akkor még izgalmas elektronikus tánczenei színtérrõl csemegézve találta ki újra magát.
Ezután már sem a két évvel késõbbi Music, sem pedig a 2003-as American Life nem volt képes ezt a hatást kiváltani, sõt, utóbbi eddigi legrosszabbul fogyó albuma lett az idõközben Angliába áttelepülõ énekesnõnek.
Mrs. Ritchieként Madonna ugyanúgy a lapok címlapjaira került, mint korábban, ám már egyre kevésbé a zenéjének köszönhetõen - hol a gyerekkönyvei, hol a lovasbalesete, hol a magánélete miatt, de lényeg, hogy szinte sosem az aktuális sikerszáma szolgáltatta az apropót. Így aztán valami másra volt szüksége, és ez a valami más az lett, hogy visszatért a gyökereihez, nevezetesen a nyolcvanas évek melegklubjaiban dívó diszkózenéhez, és bölcselkedés, politizálás és más, hasonlóan szükségtelen dolgok helyett csak arra koncentrál, hogy táncra perdítse hallgatóit.
Furcsa, hogy ez a fajta szintipop-diszkóhangzás talán a legkevésbé divatosnak, legcikibbnek számított mondjuk a Ray Of Lights idején, azóta azonban fordult a világ: már senki sem csinál triphopot és alig hallani breakbeatet, miközben a nyolcvanas évek retrót nem lehet lelõni. Hiába futott le gyorsan a szintipopot elõször visszahozó electroclash, mégis sikerült kiszabadítania a szellemet a palackból, és azóta Gwen Stefani ugyanúgy beletenyerelt ebbe a masszába, mint mondjuk a Sugababes - miért pont Madonna maradna le, aki ráadásul majdnem pont ugyaninnen indult két évtizeddel korábban?
Mrs. Ritchie
Saját bevallása szerint is fontos inspirációt jelentett ehhez az utóbbi két Goldfrapp-lemez, a maga erotikusan lüktetõ glames elektropopjával, és jó kézzel választott magának segítõtársat is Stuart Price személyében, aki már többször is tanúbizonyságát adta annak, hogy otthon van a nyolcvanas évek hangzásának modernizálásában, tegye ezt akár Jacques Lu Cont néven, vagy éppen a Zoot Woman tagjaként. A korábbi fõ szerzõtárs, a francia Mirwais ezúttal kevesebb lehetõséget kap, de besegít még egy svéd producerduó is, a Bloodshy & Avant.
A lemezen aztán szinte megállás nélkül zakatolnak a szintibasszusok, kezdve az ABBA-hangmintával durvító Hung Up-tól szinte egészen a lemez végéig. Legkeményebben az I Love New York szól talán, ebben akár még a Stooges I Wanna Be Your Dog-jának riffje is felfedezhetõ. A szinte végig egymásba mixelt számok csak néha-néha vesznek vissza a tempóból. Ez nem is feltétlenül szerencsés, például a zsidó vallási vezetõk haragját kivívó Isaac esetében, amely igencsak kilóg a lemezrõl a világzenei hangmintájával.
Madonna tehát visszatér ahhoz, amihez talán a legjobban ért, és ezt most tényleg remekül is idõzítette. Azon, hogy közel az ötvenhez, kétgyerekes anyaként jól áll-e neki, hogy trendi diszkódívaként jelenik meg a lemezen, már lehet ugyan vitatkozni, mégis az album sikeres húzásnak tûnik, és még azt sem túlzás kijelenteni, hogy Mrs. Ritchie hét év után ismét elkapta a zeitgeistet.
Inkei Bence