Állunk Sepsi fõterén.
Sepsiszentgyörgy tapsterén téblábolunk. Azt hittem, a Székely Nemzeti Múzeum, a Székely Mikó Kollégium és a "Lészen ágyú!" városába érkeztem. Ehhez képest alig-alig hallok ehelyt székely-magyar beszédet.
A csípõs idegen szél nemcsak arcomat, lelkemet is csapkodja keményen. Ezek után hiába vár Benedek Elek egészalakos szobra a Megyei Könyvtár elõcsarnokában. Elek apó jóságos arca képtelen visszalopni szívembe a régmúlt, dícsõ idõket.
A Gábor Áron terem ablakain behulló halvány fények egy cseppet helyre billentenek. A "Lészen ágyú!" szelleme lassan melengetni kezd. Itt, ezen a helyen gyûltek már össze reményt vesztett és újra megtalált székely-magyar emberek. Jó százötven esztendõvel ezelõtt.
Hogy gerincüket kiegyenesítsék. S megpróbálják helyrehozni azt, amit mások gyáván elrontottak. Hogy bátorságot öntsenek egymásba és a székelységbe.
Állunk Sepsi fõterén. Cudar keleti szél csapkodja meg sorsedzett arcunkat. Porladunk testvéreim, miként a kõszikla.
Jók ezek a gerincegyenesítõ gyakorlatok. Nem akarunk olyanokká lenni, miként azok, akik képtelenek már szabadon járni. Akik immár önként dugják be vékony nyakukat a betolakodók hitvány jármaiba. "Fontos" funkciókért, fényes Júdás-pénzekért vagy az elnyomók asztaláról lehullajtott apró morzsákért cserébe.
Egy ilyen tányérnyaló oktatott ki nemrég engem. Még idejövetelem elõtt. Azt mondta, székely õseit aljasul elárulva, hogy nem kell székely területi autonómia. Mert mi lesz akkor a szórványban élõkkel? És ez a nyúlvány a magyar egypárt városi tanácsosa.
Helyes, mondtam neki. Akkor hamar fel kell számolni Dél-Tirolban, Katalóniában és Baszkföldön az autonómiát. Mert mi lesz azokkal a dél-tiroliakkal, katalánokkal vagy baszkokkal, akik szórványban élnek. Szemforgató idõhúzás ez, tanácstalan úr!
Szerencsére Gábor Áron termébe nem ilyen nyúlvány emberek gyülekeztek. Hanem azok a székely-magyarok, akik megunták már az öngyilkos alkudozást. És a velencei kalmárnak kiképzett Markó társaságát. És nem kérik az általa vöröslõ fejjel, nyüszítve követelt, semmire se jó kisebbség-törvényt. A székelyek euthanáziáját.
Mert a székely önrendelkezés nem lehet vásári alku tárgya. És a több mint ezeréves történelmi múlttal rendelkezõ, szálláshelyet teremtõ és azt védelmezõ székely népnek nem lehet a végtelenségig azt mondani, hogy várjon. Mert most nem kedvezõ a helyzet. Mert éppen most sértjük megint a ránk telepedõk nemzeti érzékenységét.
Miközben pimasz vezéreink kézen fogva, kis lépésekben visznek a sír felé bennünket. Ki kellett végre mondani. És kimondatott. Itt nem lesz Koszovó. De lenni kell székely területi önrendelkezésnek. Ha kell nemzetközi megfigyeléssel. Majd utcai tüntetéssel.
Mert "csak magunkra számíthatunk", mondták a szónokok közül többen. Azért is: ott kell lennünk jövõ év március 15-én Székelyudvarhelyen. Autonómia-követelésünkkel. És mindenre elszánt lelkületünkkel.
Hisz nekünk is jár az, ami jut Belgium németjeinek, Spanyolhon katalánjainak, Svájc rétorománjainak. Pedig ez utóbbiak alig 0,7 százalékban élnek Tell Vilmos hazájában. Nyelvük mégis az állam negyedik hivatalos nyelve.
S a tõlünk keletre élõ gagauzok is önrendelkeztek. Hiába elmaradottabbak, hiába nem élnek nyugati demokráciában, hiába kisebbek. Kiegyenesedtek.
Állunk Sepsi fõterén. Velõkig ható szél verdes. Tõlünk néhány méterre a park közepe táján csillagtalan oszlop álldogál. Leverték már róla a veres csillagot. S mi porladunk testvéreim, mégis. Miként a szikla. Mire várunk? Hogy egy másik unió segítsen?
Tennünk kell valamit. Sürgõsen. Soraink ócska csontfésû vásott fogaiként ritkulnak.
A taxisofõr világosít fel. Miért csodálkozom azon, hogy Háromszék fõvárosában alig hallok magyar beszédet ezen az árva hétvégén? Ezek a jött-ment gyökér nélküliek már 35 százalékot is kitesznek a településen. És szívósan tevékenykednek.
Most is éppen valami fesztiválra készülõdnek. Özönlenek zajosan, szinte tüntetõen, felhívva magukra a figyelmet. A "Vitéz" Mihályék idegen szoborcsoportja felé. Tarka ruhákban, csilingelõ nadrágjaikkal meghódítják a tapsteret. És az õket vigyorogva váró, mokány rendõrökkel karöltve ünneplik az új "anyaföldet".
Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely. Sorra mind elesett. Sepsiszentgyörgy, vajon te következel? Ezek lennének azok a híres, pragmatikus aprócska lépések? Amelyekre oly büszkék a minket félrevezetõ hiper-"egységesek".
Akik most se veszik szájukra a területi autonómiát. Most se, amikor immáron tõlünk nyugatra, délre, északra sõt keletre is felegyenesedtek. A gerincesek.
Állunk Háromszék fõvárosának terén. Szégyen-szellõ verdesi arcunkat. Saját véreink helyett ég megint a képünk. Azok helyett, akik gátlástalanul vásárra vitték a bõrünket. És a Júdás-pénzekért cserébe árulgatják újra a székely területi önrendelkezést.
Marosszéki, Nyárádmelléki s Gyergyó-medencei közös bánatunk bújik össze. Pedig mi hárman tettünk valamit a megmaradásért. Hirtelenjében össze is számolom, hogy családjainkban összesen tizenegy székely-magyar gyermek veselkedik neki a jövõnek.
"Csak magunkra számíthatunk", cseng vissza fülembe székely testvéreim üzenete. És az általunk nemzett és örömmel felnevelt gyermekeinkre, teszem hozzá, csak úgy né magamnak. Mert csak általuk népesíthetjük be és tarthatjuk meg ezt a szép földet.
A találkozó záróakkordjaként elõbb a székely himnuszt énekeltük el. Még azért is! És azután a magyart. Uram, hajolj le imánkra és védd meg õsi székely törzsemet!
Hisz általa Erdélyt is véded. Mely mindörökké pajzsa a magyar nemzetnek.
Megjelenés elõtt az Európai Idõ 2005/26. számában
Kapcsolódó cikkek
- Az olasz kormányfő bejelentette, hogy indul az EP-választáson (index.hu)
- Az olasz kormányfő bejelentette, hogy indul az EP-választáson (index.hu)
- Évszázadok óta tartó rejtély után kiderült, a magyarok tényleg leszármazottai-e a hunoknak (index.hu)
- Több szlovák-magyar regionális vasúti kapcsolat újraindítását tervezi a szlovák szaktárca (MTI)
- Kitüntették Orbay Lászlót
|