FotoMedia

 Nálunk csak ma ért véget a második világháború - szakad ki a meghökkentõ sóhaj Tóth Lajosból, a szlovákiai Nagyszelmenc (Velké Slemence) polgármesterébõl. Az itteniek több mint hatvan évet vártak arra, hogy megnyíljon a határ a falu és egykor a településhez, jelenleg Ukrajnához tartozó Szolonci (Kisszelmenc) között.
Lizák Péter helyi nyugdíjas a saját családján vezeti le az ismert adomát, miszerint az itteniek egy tapodtat sem mozdultak, állampolgárságot viszont - nem önszántukból - sûrûn váltottak - olvasható a Népszabadságban. - Apám mindig ebben a házban lakott, mégis a Monarchiában, a masaryki Csehszlovákiában, Magyarországon, aztán újra Csehszlovákiában élt. Én meg most Szlovákiában. A két utcával arrébb lakó sógorom negyvenöt után a Szovjetunióban találta magát, néhány éve meg ukrán állampolgár - vázolja a XX. századot nagyszelmenci optikával.
Gilányi István, a nagyszelmenci születésû pedagógus szerint a határvonal meghúzásakor az sem számított, hogy a temetõt is ketté vágták. Volt olyan ház, amely oda, az udvar meg már ide tartozott. Ahányszor kilépett a tulajdonos, tulajdonképpen annyiszor követett el határsértést. Negyvenöt nyarán aztán pár méterrel messzebb tolták a határt. Lebontattak két portát, és a már rég' egybeépült falut kettévágták. - Egy ideig minden vasárnap búcsújárás volt a határ két oldala. Ott integettek, zokogtak családtagok, barátok. Késõbb a határõrök már ki sem engedték õket. Ezután a földekrõl kiabáltuk át, mi történt a faluban - meséli Gilányi.
A hatvanas évektõl a nagyszelmenciek valamivel könnyebben jutottak át a túlsó oldalra. "Csak" nyolcvan kilométert kellett buszozniuk, hogy a húsz-harminc méterre levõ utcában lakó rokont, barátot láthassák.
Csáky Pál pozsonyi miniszterelnök-helyettes szerint sokat lendítettek az ügyön a nyugati magyar és a budapesti személyiségek. Majd az amerikai képviselõk is, akik sürgetõ levelet küldtek az Európai Bizottsághoz, a szlovák miniszterelnökhöz és az ukrán államfõhöz. Pozsony azonnal igent mondott, Kijevben jóval nehezebben született meg a döntés: 2006. eleje helyett december 23-án nyílhat meg az átkelõ.
A szögesdrótok, az õrtornyok, a géppisztolyos õrszemek és a felszántott földcsík helyén ma már feldíszített épületek és felnyitott sorompók fogadják az érdeklõdõket. Himnuszok, a politikusok beszédei után végre boldog rokoni, baráti ölelések. Illár József kisszelmenci polgármester elérzékenyülve ismételgeti, ennél szebb karácsonyi ajándékot nem kaphatott a két falu. A kisszelmenci Jevcsák Zoltán koszorút szorongat: - Az apám sírjához vinném odaátra, de nincs pénzem Ungvárra utazni szlovák vízumért. Anélkül ma sem engedtek át.
Most még egyirányú a forgalom, a nagyszelmenci uniós polgárok vízum nélkül jöhetnek ide, ami nagy boldogság, de az ukránok vízum nélkül nem mehetnek Nagyszelmencre. Még karácsonykor sem.