FotoMedia

 Szelmenc rémtörténetét az én könyvembõl ismerte meg a világ, ami elég nagy teljesítmény egy olyan dokumentumregénytõl, amely csak magyarul jelent meg, s amelynek két kiadása együtt is alig haladta meg az ezer példányt.
Az Irodalom Visszavág szerkesztõje vagy. Ismerve a folyóiratok támogatási rendszerét, nem lehet könnyû futam. De mert az olvasókat érdekli, mibõl fizet, és hogyan él meg ennyi irodalmi folyóirat, miközben a vegytiszta irodalom szerepét átvette a bulvár, kezdjük száraz tényekkel. Hogyan sikerült életben tartani a lapot?


Néha egy kis szerencsével, s mindig nagyon sok kitartással. Pénzünk csak annyi, hogy a nyomdaszámlát éppen ki tudjuk köhögni. Szerzõk, szerkesztõk és a lapot megjelentetõ Solomnis Bt. egyaránt szerelembõl dolgozik. Tehát a támogatáshoz mindig hozzá kell érteni a szerzõk és a Solomnis támogatását is. Életbenmaradásunkat bizonyára ugyanaz segíti, ami a szegénységünk oka: nem tartozunk egy erõközponthoz sem, márpedig a pénz az erõközpontokból látogat ki olykor a kultúra lecsupált tájaira. És hogy ezt a sehova tartozást ilyen következetesen betartjuk, talán rokonszenvet vált ki más pártidegenekbõl is. Továbbá igyekszünk megtalálni azokat földdarabokat, amelyeket éppen nem mûvel senki, holott megmunkálásuk igen fontos volna. Így indult például a magyar mûfordítók középnemzedékét és a mûfordítás helyzetét bemutató Idegen tollakkal címû rovatunk Goretity József gondozásában. Ha ma egyáltalán van/lehet visszhangja valaminek, akkor ez a sorozat jó szakmai visszhangot váltott ki. És vonzódunk a hamvas tehetségekhez! Ha jól emlékszem, nálunk publikált elõször Karafiáth Orsolya. Orbán János Dénes elsõ magyarországi publikálását követte el az IV-ben, legújabb számunkban pedig egy ifjú prózaíró, Burns Katalin elsõ megjelent – és igen érett! – novelláját olvashatják. Pár évvel ezelõtt még egy gimnazista tanulmányírónak, Garai Dóra Robertának is zöld utat adtunk. Persze, egy kicsit zavaró, hogy az állami támogatás az infláció növekedésének és az áremelkedéseknek megfelelõ arányban csökken, de ezt is túl fogjuk élni.

A korábbi, a Tomkiss-csapat idejében Az Irodalom Visszavág radikális, szikár, szókimondó folyóiratként híresült el, csak súlyos rosszindulattal lehetett ráfogni, hogy hunyorog a tekintélytisztelettõl. Ez aligha segíthet a hagyományos támogatási vágányokon.


Úgy gondolom, most se hunyorgunk se a rövidlátástól, se a tekintélytisztelettõl. Noha kétségtelenül változunk. Hiszen változnak az idõk is. A valahai egysejtû is mekkorát változott az elmúlt idõkben, például ember lett belõle. Mostanában ez a folyamat mintha a visszafejlõdésbe fordult volna. Nemrég olvastam, hogy egy 20. századi temetõ fölszámolásán találtak egy koponyát, amely az ember és a majom közötti lemenet fontos bizonyítéka.

Néhány napja közös irodalmi estet rendeztetek Gazsó L. Ferenccel, akivel tudomásom szerint – a korábbi hat közös kötet befejeztével – nemigen mozogtatok hasonló körben. Neked ott az irodalom, Az Irodalom Visszavág folyóirat kínjai, neki pedig a sajtó. Milyen megfontolás szerint jött létre a közös est? Újraindul a közös munka?

A közös munka akkor is folyik, amikor éppen nem csinálunk semmit. A február 26-ai délutáni est a Spinozában ugyancsak ilyen boldog semmittevés volt. Hiszen mi történt? Két barát leült, és azt tette, amit egyébkor is szokott: beszélgetett. Garai Róbert, a színész igen, õ dolgozott: felolvasta a részleteket és a mûegészeket. És hogy miért így? Gazsó L. Ferenc nagyon elegánsan, hihetetlen profizmussal tud beszélgetni. És szakmai alázata is említésre méltó. Mindent tud rólam, s arról, amit csinálok, mégis fontosnak tartotta, hogy ne blattoljon, hogy felkészüljünk, hogy rászánjunk erre egy hosszú délutánt. A felkészültség ma nagyon hiányzik a szakmából! De még így is, felkészülése ellenére is tudtam neki is, magamnak is meglepetést okozni. Ennek az oka alighanem abban rejlik, hogy bármily tudatosan dolgozom is, mégis ösztönlény vagyok. Ezt az irodalmi délutánt is már szervezgettem, amikor eszembe jutott, hisz biztosan azért szervezgetem, mert huszonöt éve, hogy Alapítólevél címmel kiadták az elsõ könyvem. Ebben a kötetben jelent meg Óda az augiász mûvekhez
címû, Scheiber Sándor (1913–1985) egyetemi tanárnak, a budapesti rabbiképzõ egykori igazgatójának, a Professzor Úrnak dedikált versem. Ahogy az est elõtti napokban átgondoltam a Professzor Úr munkásságát, összehasonlító néprajzi kutatásait, motívumtörténeti tanulmányait, irodalomtörténeti mûveit, megfogalmazódott bennem, hogy ez az életmû méltó arra, hogy posztumusz elismerjék a Magyar Örökség Díjjal. Alkalom is van, hiszen az idén húsz éve, hogy a Professzor Úr meghalt. Megemlékeztünk róla az esten, elhangzott a neki ajánlott vers, és utána mondtam el a díjra vonatkozó gondolatomat, ami Gazsó L. Ferencnek is meglepetés volt, hiszen a hosszú délutáni fõpróbánkon éppen errõl, a legfontosabb momentumról nem szóltam egy szót se. Nem volt szándékos ez se. Akkor még nem jutott az eszembe. Akkor még nem tudtam, hogy ez az est valószínûleg azért is szervezõdik, hogy ezt elmondhassam. Úgy gondolom, jól tettem, hogy megtettem. Hiszen például Scheiber Sándor volt az – még a Kádár-rendszer mélyén –, aki elõször ki merte mondani, hogy Bálint Sándornak még szobra lesz Szegeden. És Bálint Sándornak szobra van Szegeden. És hogy mi mindent csinálunk még Gazsó L. Ferenccel? Például egy dokumentumfilmet a Nagyszelmenc-Kisszelmenc közötti szlovák–ukrán határátkelõ létesítésének, Európa utolsó vasfüggönye eltüntetésének országközi folyamatáról.

A napokban bukkantam rá a szépségkirálynõ haláláról megjelent közös könyvetekre a hálón. Kéry László írta a recenziót, vagy talán elõszót? Magát a könyvet nem ismerem, nem emlékeztem rá. De feltételezem, hogy a hiénakörnyzetet, a pénzes pedofilokat, más elnevezés szerint a szervezõket hámozta le a kötet. Van manapság értelme a szociográfia mûfaji körébe tartozó „feltárásra” pocsékolni az erõt, energiát?

Elõszót írt e könyvhöz Kéry László. Szépséghibák volt a címe, és a mi magánkiadásunkban jelent meg, mert állami könyvkiadó nem mert vállalkozni a kiadására. Ahhoz, hogy magánkiadásban kijöhessen, kellett a Kiadói Fõigazgatóság engedélye. Magyarra fordítva ez az elnevezés a cenzúrahivatalt jelenti. Sokféleképpen mûködtek akkoriban a dolgok... Bevittem a Szépséghibák kéziratát a cenzúrahivatalba, ha jól emlékszem Páll Rózsa íróasztalára tettem le, õ felkiáltott, na, Miklóskám, írtak végre egy jó könyvet?! És durr, rácsapta az engedélyre a pecsétet. Ennek hallatlan jelentõsége volt akkor, ugyanis ugyanannál a vállalatnál – a Pallas Lapkiadónál – dolgoztunk, amely a Magyarország Szépe versenyt, azaz Molnár Csilla Andrea középiskolai tanuló halálát is rendezte, s a vállalat igazgatója, Siklósi Norbert a korszak szokása szerint, nem akarta mindezért vállalni a felelõsséget, hanem sajtókorifeusként elintézte az ügyre vonatkozó teljes sajtóembargót, vagyis tiltást rendeltetett el. Az újságok nem firtathatták mi történt, hogyan történt. A félig-meddigjogállamban azonban arról már megfeledkezett, hogy a sajtóembargó a könyvkiadásra nem vonatkozik. Így tudott megjelenni a dugáru – nagyobb példányszámban, mintha például az akkori Magyar Hírlapban jelent volna meg... Azóta is írok szociográfiát, és mûvelem a dokumentarista mûfajokat. Legközelebb az Árgus következõ számában fog megjelenni egy hosszabb munkám. Mélyen rokonszenvezem azzal a kitartó valóságfeltáró írói tevékenységgel, amelyet az Árgus szerkesztõje, Tódor János fejt ki. Tulajdonképpen róla is kellene írni egy szociográfiát. Lehet, hogy egyszer még megcsinálom.

Amennyire látom, a két Szelmenc továbbra is két Szelmenc, ha a viszonyok változtak is, nem olyan mértékben, mint amennyit a világ változása feltételezne. Ezt se látod úgy, hogy elvesztegetett hónapok, évek, energia?


A két Szelmenc mindig is kettõ volt: Nagyszelmenc-Kisszelmenc – egy ikerfalu, amely az elsõ világháború után Ung vármegyébõl Csehszlovákiába jut, 1938-ban visszatér a Magyar Szent Koronához, Kárpátalja szovjet bekebelezésekor pedig Kisszelmenc a Szovjetunió része lesz, Nagyszelmenc újra Csehszlovákiáé. A falu két része közt pedig a sztálini vasfüggöny húzódik, immár hatvanegy éve. Illetve csak húzódott, mert 2004. május 1-jén ugyanez a vasfüggöny egy pillanat alatt az Európai Unió aranyfüggönyévé változott át. 1994 szeptemberében kezdtem gyûjteni Szelmencet, a könyv 2000-ben A kettézárt falu címmel jelent meg az Isternél. Szelmenc rémtörténetét az én könyvembõl ismerte meg a világ, ami elég nagy teljesítmény egy olyan dokumentumregénytõl, amely csak magyarul jelent meg, s amelynek két kiadása együtt is alig haladta meg az ezer példányt. Voltak fordítási kísérletek. Évekkel ezelõtt például az Illyés Közalapítvány írásban felkért, hogy keressek francia fordítót és kiadót, amely pályázatot adna be hozzájuk, mert szívesen támogatnák A kettézárt falu francia nyelvû megjelentetését. Egy jó barátom szerencsére éppen akkor Párizsban dolgozott. Találtunk fordítót és kiadót. Az Illyéstõl mintegy másfél évig futtattak bennünket, hogy még ilyen papír kell, még amolyan papír kell. Amikor pedig minden papír együtt volt, összeültek és a pályázatot leszavazták. Jelenleg is van egy német kiadó, amelyik rendszeresen ad be különféle budapesti fordítás támogató intézményekhez pályázatot – minden esetben elutasítják. Miért volna elvesztegetett idõ az, amikor az ember ennyi tapasztalatot szerez?

Nem csak riportot, nem csak a szocio tárgykörbe tartozó írásokat, de prózát is írsz. A próza mégis más feladatot, tárgykezelést, ihletettséget követel, gondolom, az oda- és visszaváltások egyre bonyolultabbak. Felteszem, nem esik jól a kérdés, megfogalmazom mégis: egy írónak, ha nem is mérhetõ a húsz évvel ezelõttihez, de van némi presztizse. Mennyi presztizse van azonban egy elhivatott társadalomkritikus elemzõnek?


Visszatérnék A kettézárt falu címû dokumentumregényem történetéhez. Azt hiszem, ilyen karriert magyar könyv nem csinált. Megjelenése után beindult az Európa Tanács, az Európa Parlament, 2004. április 21-én Washingtonban az Egyesült Államok Kongresszusának Emberjogi Frakciója a könyv alapján tartott Szelmenc-ügyi meghallgatást, amelyen szakértõként vettem részt a nagy- és a kisszelmenci polgármester mellett. Azt kell mondjam hát, hogy a presztizs óriási. Pláne, ha még azt is hozzáveszem, hogy az összes felsorolt fórumról azt javasolták Szlovákiának és Ukrajnának: létesítsen határállomást Szelmencen. Ha azonban azt veszem számításba, hogy a meghallgatásról szóló hazai sajtóhírek egy részébõl a nevemet következetesen kihagyták, be kell ismernem, Zoli, hogy ez a presztizs nulla. De visszatérve a társadalomkritikára, megkérdezték e különféle események kapcsán a tv- és rádióriporter kollégák, hogy milyen személyes kötõdésem van Szelmenchez? A kérdés mélyén annak feltételezése lappang, hogy a Kárpát-medencében, és a Kárpátok szent bércein túl, megszûnt a magyar szolidaritás. Nem szûnt meg. Én Kiskunhalason születtem. Szelmencen sose voltak rokonaim. Kötõdésem az ikerfaluhoz mégis személyes: az, hogy magyar vagyok, s Szelmenc pedig egy magyar falu. Tavaly december 7-én a magyar országgyûlés külügyi bizottsága hallgatott meg a szelmenci határnyitás addigi állásáról. Nekem sok mindenem van, de illúzióim egyáltalán nincsenek. Mégis jó volt látni, amikor az elõbb emlegetett szolidaritás egy kicsit visszacsempészõdött a politika színpadára is, és ellenfélpártok tagjai ajánlottak egymásnak együttmûködést a határnyitás érdekében.