FotoMedia

2013. május 30. – A történelem valamilyen véletlen folytán az évszázadok határkövéhez igazodik.
Ugye, Szent István a kerek 1000-hez kötődik, a Magyar Birodalom 500 éven át állt fenn, a francia forradalom meghozta a XIX. századot, a XX. század a köztársaságok „demokrácia” rendjét, a XXI. század a globalizmust. Kabbalisztikus megfigyelésünk centenáris ütemezését tekintsük a véletlen játékának, bár még napjainkban is vannak világvége elméletet hirdető sarlatánok, nagy irodalma van annak, főleg Amerikában, ahol nagy olvasmány a Biblia, és abból épületes marhaságokat olvasnak ki sok tízmilliók, akiknek valóságérzékét már régen kimosta a filmipar. De a politika sem mentes a misztikumoktól és misztifikációtól odaát.
Érdekes dolgokra akadunk internetes bolyongások során. Sokan tanulmányozzák jelenkori történelmünknek azt a sajátosságát, hogy háborúk során mindinkább a lakosság tömeges elpusztítása mutatkozik célként. A ma már nagyon ritkán hivatkozott osztrák monarchista gondolkodó Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn (1909–1999) egy jelentős munkájában (Monarchia és háború II. kötet, Őszintén a demokrácia és a háború kapcsolatáról) arról értekezik, hogy a hadviselésben már nem az a stratégia érvényesül, hogy keresztülhúzzák az ellenfél számításait, és így megnyerjék a csatákat, hanem – mióta a háború népek és eszmék között zajlik –, hogy annyi ellenséget öljenek meg, amennyit csak lehetséges. Így a háború népirtó arculatot kapott. A múlt zsoldosai különböző nemzetekhez tartoztak, és ha egyszer „felvették” őket, akkor különféle okokból és különböző műveletekhez használhatta fel őket az alkalmazójuk, vagy akár „el is adhatta” őket másoknak. Aki magát árulja, azt el is adhatják valaki másnak. Mivel a háborúk koronás fők összecsapásából néptömegek konfliktusává fejlődtek, teljes nemzetek váltak kollektíven más nemzetek ellenségévé. Így végre hadat lehetett viselni a civilek ellen is, nem csupán ostromolt városok, hanem a teljes lakosság, férfiak, nők és gyermekek ellen is. Továbbá, mivel a technika lehetővé tette számunkra a repülést, immár megoldható volt az ellenség hátországában található falvak és városok megtámadása a frontvonalon lévő ellenséges katonák helyett.
Valóban a változás már feltűnő a XIX. században, a nacionalizmus felvirágzásában, a nemzetállam koncepcióban, amikor a nép már lelkileg is azonosul az országgal, az állammal. A területhódítás már nem az uralkodócsaládok hatalomnövelő passziója, amelynek során akár kívánatos lehetett egy népnek amoda tartozni a másik uralkodó alattvalójaként. Már nem a királyért, hanem a hazáért harcol a katona akkor is, ha nincstelen.
A második világháborúban a hátország civil lakosai elleni légi harcászat már nem esetleges volt, hanem lényeges része a hadműveletnek. Az idézett osztrák arisztokrata a demokrácia eszmeiségében látja ennek az embertelenségnek a fészkét. Megemlíti, hogy 1935-ben a németek szerettek volna egy megállapodást aláírni a hátország civil lakossága elleni háború törvényen kívül helyezésére. Javaslatukat eljuttatták Nagy-Britanniába, ahol akkoriban munkáspárti kormányzat működött. Azonban az ajánlatot visszautasították, azon az alapon, hogy bármiféle erőfeszítés, amely a háború humanizálására törekszik, elfogadhatóbbá teszi azt, és így a pacifizmus nemes ügyének akadályozója lesz. Lényegében valamennyi fontos brit szerző megerősíti azt az elgondolást, hogy a második világháborúban a légi harcászat által kezdődött el a totális háború – háború a legnagyobb szélsőségekig –, erre pedig a demokráciák vágytak, és ők is tökéletesítették, nem pedig a nemzetiszocialisták. A háborús zónán kívüli német támadások mindig csak megtorlások voltak. Néhány brit író csupán szégyenkezve vallja be ezt a tényt, mások, elsősorban Mr. Churchill, pedig büszkélkedtek vele. – Olvassuk mindezt az osztrák arisztokrata könyvéről szóló ismertetésben. Érdemes folytatni az olvasást:
– J.F.C. Fuller tábornok leszögezte, hogy „Mr. Churchill gyújtotta meg a kanócot, amely kirobbantotta azt a pusztító és terrorháborút, amelyhez hasonló a török hódítás óta nem létezett.”  A háború a legmélyebbre Drezda (a német Firenze) 204 000 ember életét követelő bombázásával, valamint Hirosima és Nagaszaki megsemmisítésével süllyedt. Noha a japánok kétszer is kétségbeesetten kérték a megadás feltételeit 1945-ben, egyszer a Vatikánon keresztül áprilisban, majd Moszkván át júliusban, a válasz csupán a hírhedt s ostoba „feltétel nélküli megadás” formula volt. (Az amerikai nép erről semmit nem tudott, és ezen időszak alatt nem csak több ezer japán halt meg hiába, hanem számtalan amerikai ifjú is.)
Amerikai barátunk írja társulati levelében:
– Nézem a History2-es TV-ben, hogyan készültek fel az atombomba ledobására Japánra. Utahban gyakorolt a legénység B-29-es bombázóval. Annyiszor láttam már a felvételeket, hogy oda se figyeltem, míg meg nem említette a narrátor: két csoportot képeztek ki egyszerre, egyiket Japán, a másikat Németország megtámadására. Németország 1945. május elején kapitulált, így az atomcsapást elkerülte: a két japán nagyváros leradírozásának története közismert. Szóval kis híján beteljesedett az, amit Einstein és a többi atomfizikus évek óta sürgetett: az atombombázás Európa szívében. A tervről régen tudtam, arról azonban nem, hogy milyen közel állt a kérlelhetetlen Amerika a megvalósításhoz. Még egy hónap, s felpörkölték volna Berlint vagy valamely másik német nagyvárost s annak lakosait. Pedig akkorra már elvesztette Hitler a háborút. A háború nem mindig racionális vállalkozás. Néha csak azért vetik be az új fegyvereket, mert vannak.
Kimondhatjuk azt is, hogy a háborúk embertelenségbe torzulása nem a katonák műve volt, hanem a politikusoké. Az első világháború során még volt számos kísérlet kompromisszumos békét elérni, amikor még voltak gondolkodók mindkét oldalon, akiket felháborított az öldöklés mérete és értelmetlensége. von Kuehnelt-Leddihn véleménye szerint egy ilyen kompromisszumos béke azonban nem váltotta volna valóra Wilson elnök álmát, hogy a világot a demokrácia által tegye biztonságossá.  Az osztrák arisztokrata a háborúk demokratizálásának nevezi az országok lakosságának tömeges harcba állítása általi hadviselést, de megjegyzi azt is, hogy a civil lakosság elleni légi úti tömeggyilkolást is a demokráciák hajtották végre.
Von Kuehnelt-Leddihn kifejti, hogy az igazi áttörés azonban az első világháború végén következett be, amikor a nemzetek közti háború átalakult egy ideologikus keresztes hadjárattá, hogy „a világot biztonságos hellyé tegyük a demokrácia számára.” 1900-ra Európában csupán két demokratikus köztársaság létezett (Franciaország és Svájc). A három császár eltűnése új helyzetet teremtett. A demokraták azt várták, hogy a „béke” demokratikus módon ölt alakot, értsd: a győztes nemzetek szavazóinak többsége dönt majd róla. A legyőzöttek elvárhatták volna, hogy a wilsoni ígéretek alapján az önrendelkezés elvét náluk is alkalmazzák, ám ez a bájos dokumentum csupán csaliként szolgált, a megadás elérése érdekében. Mivel a demokráciák voltak a győztesek, ezért a „szerződések” nem szerződések, hanem diktátumok voltak, amelyek arra szolgáltak, hogy kielégítsék az otthoni szavazókat. Ez utóbbiakat az ellenség gyűlöletére „tanították”, így a felzaklatott tömegek a valóban (még ha esetleg csak közvetve is) a diktátumokra szavaztak. Nagy-Britanniában például ilyen volt a híres „khaki választás”, a demagógia orgiája, amelynek során Lloyd George azt ígérte, hogy túlzott jóvátételek kirovásával megsemmisítik a német középosztályt, hogy Németország megfizessen, „a legyőzöttek vinnyogjanak” és „akasszák fel a császárt.”
Demokrácia, a bukott bálvány
Hans-Hermann Hoppe írja ilyen cím alatt: – Az I. világháború nem hagyományos, korlátozott területi célokért folytatott háború volt, hanem ideológiai; és Ausztria és Amerika volt az a két ország, amely a legtisztábban képviselte az összeütközésbe került királysági–köztársasági eszméket. Az első világháború régi stílusú területi vitaként kezdődött. Az Egyesült Államoknak a háború korai éveiben játszott szerepe, valamint 1917. áprilisi belépése miatt a háború új ideológiai dimenziót kapott. Az alapítók szándéka szerint az Egyesült Államok köztársaság volt, de a köztársasági berendezkedés alapját képező demokratikus eszme csak nemrég győzedelmeskedett, a centralista északi Unió kormánya által a szakadár déli Konföderációra mért pusztító vereséggel. Az I. világháború idején az expanzionista demokratikus republikanizmus e győzedelmes ideológiája az amerikai elnökben, Wilsonban testesült meg. Wilson elnöksége alatt az európai háború ideológiai küldetés lett, hogy a világ biztonságossá váljon a demokráciák számára, és mentesüljön a dinasztikus uralkodóktól. Wilson ujjongott, amikor 1917. márciusában az Egyesült Államok szövetségesének, II. Miklós cárnak le kellett mondania, és új, demokratikus-köztársasági kormány alakult Oroszországban Kerenszkij vezetésével. A cár távozásával a háború immár tisztán ideológiai összecsapássá vált: a jó a rossz ellen. Wilson és legközelebbi külpolitikai tanácsadói, George D. Herron és House ezredes nem kedvelték a Kaisert, az arisztokrácia és a katonai elit Németországát. Ausztriát egyenesen gyűlölték. Erik von Kühnelt-Leddihn így jellemezte Wilson és az amerikai baloldal nézeteit: „Ausztria sokkal gonoszabb volt Németországnál. ... Egy ilyen országot össze kellett zúzni, egy ilyen dinasztiának el kellett tűnnie.”
A háború ideológiai jellege miatt csak teljes megadással, megaláztatással és büntetéssel érhetett véget egy kompromisszumos béke helyett. Németországnak fel kellett adnia a monarchiát és Elzász-Lotaringiát visszakapta Franciaország, visszaállítva ezzel az 1870–71-es francia–porosz háború előtti állapotot. Az új német köztársaságot kemény, hosszú ideig fizetendő hadisarc sújtotta. Azonban Németországot nem darabolták fel, s nem rombolták le. Ezt a sorsot Wilson Ausztriának szánta. A Habsburgok eltávolításával az egész Osztrák–Magyar Monarchia szétesett. Wilson külpolitikájának megkoronázásaként két új, mesterséges államot hoztak létre a Monarchia hajdani területén: Csehszlovákiát és Jugoszláviát. A századokon át Európa egyik legnagyobb hatalmának számító Ausztriát pedig kicsi, németül beszélő területére korlátozták, és – Wilson újabb örökségeként – a kis Ausztria át kellett, hogy adja Olaszországnak a teljesen német Dél-Tirol tartomány Brenner-hágóig tartó részét.
1918 óta Ausztria eltűnt a nemzetközi hatalmi politika térképéről. Helyette az Egyesült Államok emelkedett ki a világ vezető hatalmaként. Az amerikai kor – a pax Americana – elkezdődött. A demokratikus republikanizmus eszméje győzedelmeskedett. Ez az eszme újból diadalmaskodott a II. világháború végén, és – legalábbis úgy tűnt – a szovjet birodalom 1980-as évek végi, 1990-es évek eleji összeomlásával ismét. Egyes kortárs megfigyelők számára elérkezett a „történelem vége”. Az általános és globális demokrácia amerikai eszméje végleg győzött.
Nekünk magyaroknak,
93 évvel ezelőtti háborús veszteseknek és politikai áldozatoknak fontos tudnivalók ezek, mert a béke nem állt helyre. Nemcsak az ország szomszédos országaival fennálló békétlenség, a folyamatos magyarüldözés okán kell tudni, hogy nincs megbékélés részünkre, hanem az első és második világháború győztes hatalmai sem nyújtanak a magyar népnek békejobbot. Azóta a velük szövetséges szovjet béketáborban eltöltött 45 éves „átnevelésen”, véglegesen köztársasággá váláson túl is vannak a nyugati győzteseknek követeléseik a magyarok irányában, amiket gyűjtőszóval demokrácia-elégtelenségnek neveznek. Ebben a nyugati magyar-lazsnakolásban az egykori ellenségekkel a németek is részt vesznek mint kiváló globáldemokraták és atlantista uniósok.
Wilson elnök vallásos hevülettel hitt a demokrácia felsőbbrendűségében, és személyes elhivatottságában annak terjesztésében. Ezt George W. Bushról is így tudjuk, de mert mindketten koruk embere voltak, nézeteik is a koré voltak, és a közel száz év különbség arra figyelmeztet, hogy ilyen szemlélet magának az amerikai demokráciának a sajátja évszázados gyakorlatban. A demokráciát nem foglalták pontokba, mint a Tízparancsolatot. Sok minden jót és nemeset írtak már arról, hogy milyen legyen a demokrácia, de ha összegyűjtjük azokat a gonoszságokat, amiket a demokrácia nevében elkövettek főleg a nagyhatalmak, akkor látható lenne a rávaló hivatkozás értéktelensége. Magyarországon a királysági intézmény ellentéteként, ellenségeként jelent meg ez a fogalom, és 1918–19-ben az ország alkotmányos rendjének megszakítását hozta véres népellenes és nemzetellenes terror által. Másodszorra a szovjet hódoltság hozta meg, és maradt minden valószínűség szerint véglegesen.
Nincs más lehetősége a magyar politikai érvényesülésnek, csak az, hogy elfogadja azt a demokrácia modellt, ami követendő lenne (!) az idealisták megfogalmazásából. Minthogy a jelenlegi nemzeti kormány ezt a modellt magáévá tette, szembesült a nyugati nagyhatalmi demokráciák egészen más természetével és gyakorlatával. Odaát úgy fogalmaznak, hogy Magyarországon demokrácia-deficit van. Ezt abból a tényből szűrik ki, hogy Magyarországon kétharmados parlamenti többséghez jutott a Fidesz–KDNP, ami által „felborult a parlamenti erőegyensúly”. Ezzel a deficit-váddal valójában megtagadják a demokrácia, az ő demokráciájuk a lényegét (ami mindettől függetlenül a politikatörténelem legnagyobb hazugsága), azt, hogy„minden ember egyenlő”. De az is demokráciás szabály, hogy a nem megfelelő vezetőket a nép elbocsátja, mégpedig szavazás által. Nos, Magyarországon pontosan ez történt, a választók a balliberális pártok uralmát alkalmatlanságuk miatt leváltották, bizalmukat a nemzetieknek adták. Más szóval győzött a szavazati demokrácia a hazug, tolvaj, garázda, népellenes hatalombitorlók fölött. Ez tény. És ha ezt a tényt támadja meg a nyugati demokrácia, akkor ott fészkel a deficit.
Itt most az történt, hogy a magyar felfogás szerinti demokráciamodell valódi népakaratot érvényesített, ami a nagyhatalmi manipulációs demokráciáknak nem felel meg. Az emberi világ átrendezését küldetéstudattal végző amerikai demokrácia agresszív, egyszerűen nem tűrheti, hogy a magyar demokrácia nem fogadja el az utasításos alárendeltséget és az ország belső ügyeibe való beavatkozást, és amiként gyűlölte és lerombolta Európa monarchikus rendjét, úgy gyűlöli a nemzeti alapozású államot.
A mai világpolitika a világháborúk terméke. A Pax Americana  leginkább Európát változtatta meg. Az Egyesült Államok gazdaságilag is, katonailag is berendezkedett és jelen maradt Európában. A függőséget kiegészíti a politikai azonosítás (gleichschaltung) is. A kétpárti amerikai politikai arénában soha nem tudtak megjelenni marxista pártok, de a marxista eszméknek az amerikai akadémiai világ volt az éltető talaja, bankvilága pedig bőkezű gondviselője. A szélsőségektől mindig mentesülten, szolid polgári öltözékű és konzervatív megjelenésű amerikai politika a háború által gondjaiba vett Európában, annak felezésekor a maga részére megtartott nyugati felén felkarolta az európai marxista irányzatokat. Majd sikeresen elfogadtatta az egész nyugat-európai politikai táborral – baloldaliakkal, konzervatívokkal, kereszténydemokratákkal, zöldekkel stb. a szabadkereskedelem (liberalista-kapitalista) elveit. Ez már nagy előrehaladás az azonosság útján az amerikai gazdasági-politikai képlethez. Ez nagyjából meg is felel az Európai Unió három nagy államának, Angliának, Franciaországnak és Németországnak.
A keleti bővítés után az egyébként is sok belső előnnyel (szorgalom, tehetség, kitartás) élő Németország gazdasága részére megnyílott a volt szovjet-megszállta fél-Európa. Ez Németországot előbb-utóbb Európa vezető hatalmává teszi. Ugyanakkor megerősíti őket abban a szerepben, amit kaptak az amerikaiaktól. Az Európa feletti amerikai dominációhoz nem lett volna elég az angolszász politikai és gazdasági világhatalmi partnerség. Németország ma a biztosítéka az Európai Unió feletti amerikai vezérlésnek. Ez ad alapot a német pökhendiségnek, ami most különösen megnyilatkozik a magyarok iránt.
A bajok gyökere
Az Európai unió négy alapelve:
1 az áruk szabad áramlása,
2. a tőke szabad áramlása,
3. szolgáltatások szabad áramlása,
4. személyek szabad mozgása.
Illetve ezek értelmezése...
Ahogyan a liberalisták értelmezik, meg persze ahogy a hazai liberál-bolsevisták alkalmazták, abba a magyar gazdaság belerokkant. Az Európai Uniót uraló liberalista filozófia nem tudja elviselni a magyar nemzeti kormány ellenszegülését menetrendje ellen. A menetrend teljes privatizáció, az állam szerepének minimálisra szorítása, az ellenállást kifejtő nemzeti irányzatok megszüntetése.
Három éve ömlik Magyarország ellen a gyűlölet és a követelés a nyugati világ minden szögletéből – ennek a kormánynak, Orbán Viktor diktátornak el kell tűnnie. Amerikai politikai körökben már kijelölték és támogatják jelöltjüket a következő miniszterelnökségre, persze a demokrácia nevében. Németországból özönlik a támadás. Még Angela Merkel kancellár is fenyeget:
„Mindent meg kell tenni azért, hogy Magyarország a helyes útra térjen, de az Európai Unióból való kizárást nem érdemes kilátásba helyezni, mert ha az megtörténik, akkor az unió közössége nem tud befolyást gyakorolni a magyarországi folyamatokra” – mondta a német kancellár május 16-án Berlinben.
A diktatúra hangja szólalt meg, még csak nem is a Európai Unió baloldali vezetőségéből, hanem egy mindössze ugyancsak tagország részéről, kifejezve azt, hogy Magyarország nem jár a helyes úton, de majd az unió közössége helyére teszi. Az is jelzés, hogy a kancellár nem is baloldali párthoz kötődik, hanem pártjával ugyanabba az uniós pártcsaládba tartozik, amibe a Fidesz. Ebből sajnos az következik, hogy az Európai Unió konzervatív oldalán sem mindenki érti, hogy a magyar álláspont nem az unió szellemiségével ütközik, hanem azzal a baloldali közeggel, amely nem képes belenyugodni, hogy Magyarországon megbukott a baloldal. Csapó Endre