A chicagói rendezvényen, amelyet a két András hozott össze az egyik templomban — Balogh András tiszteletes úr és Demeter András chicagói vállalkozó —, örömömre és õszinte meglepetésemre megjelent Makkai Ádám chicagói professzor is nagy karimájú fekete kalapjában.
A chicagói rendezvényen, amelyet a két András hozott össze az egyik templomban — Balogh András tiszteletes úr és Demeter András chicagói vállalkozó —, örömömre és õszinte meglepetésemre megjelent Makkai Ádám chicagói professzor is nagy karimájú fekete kalapjában. A Szabad Magyar Református Egyház rendezvényén a legtávolabbról a szegrõl-végrõl rokon Fülöp (Sylvester) Ágnes és férje, Fülöp László érkezett (Edina, Minnesota), akik majd útban a Reménység tava felé magukkal visznek engem is, de a ,,legtávolibbnak” az egész társaságból Makkai professzor tûnt, pedig helybõl, Chicagóból érkezett, s édesanyja, Ignácz Rózsa révén közvetve szülõföldem közelségébõl való, háromszéki származék lenne. Ennek verses születési-anyakönyvi kivonata a legautentikusabb bizonyítéka: Teremtünk egyszer a messzi hegyek közt, / hol negyed nappal korábban virrad a hajnal, / sok pénzzel, erõvel és vasakarattal / (bár most a többrétû tarka nyomorban / kedves külföldi utazó, gondolom, mit se látsz ott), / egy újszülött keleti, háromnyelvû Svájcot, / hol a rügyszagú szél a fáradt beteget / — mint hahó az erdõt — a gyógyító napfényben / kacagva járja át: / egy független, gazdag Transsylvániát, / hol füvekben, fákban, s a mozdulatlan földön / — bûbájjal vert mesék királya — szunnyad az õsi ösztön / hogy haza születhet ott, hol õsidõknek / eszményei a sírokból kinõnek / s befestik kékre a szász városokat / románnak hagyva a románokat / s magyaroknak a Szépmíves céhet / hol a fiókba fulladt írásokat életre ítéli majd az élet, / országot, melyben a hármas lobogó alatt / — irigylik majd a poros pestiek — / az ész nagy, döntõ diadalt arat / gyûlölet s átkos babonák felett… / Újakkal toldva a régi selejtjét, / így tesszük helyére minden szent követ: / S én lennék ebben a csodás kis országban / az Új-Világbeli Nagykövet.
Ebben a hitvallásversben az a megejtõen magával ragadó, hogy 1957-ben írja, miközben 1956-ban négy, nevével aláírt verset hagyott hátra Budapesten, a Szabad Nép székházában, amiért többévi börtönbüntetés járt volna, ha másodszori nekifutamodással 1956. november 19-én nem lépi át az osztrák határt, és újabb korok Odüsszeuszaként nem veszi nyakába a nyugati világot. Makkai Ádám Erdély-víziójának — ,,egy újszülött keleti, háromnyelvû Svájc” — egyharmadát az erdélyi szászok és svábok vitték magukkal Nyugatra, s a másik harmadát az Újvilág felé menekülõ magyarok százezrei, mint maga a költõ, aki Bostonban, a Ritz Szálló konyháján 89 cent órabérért kisliftes ételberakodóként keres. Kapott a ,,pályakezdõ” Makkai másféle díjazást, illetve jutalmat is idealista Erdély-eszményképéért: 1990-ig könyveit Magyarországon is zárolták.
Chicagói találkozásunk pillanatában, valószínû, belepirultam abba a gondolatba, hogy észak-amerikai utamra a lehetõségekhez képest eléggé felkészültem, de a Makkai-matéria tanulmányaim közben lemaradt, mellékvágányra került, s ha jól emlékszem, éppen szívsebészeti klinikán feltárt mellkassal, csepegõ mûanyag csövekkel kipányvázva feküdtem mozdulatlan, amikor a chicagói nyelvészprofesszor Sepsiszentgyörgyön is megfordult. Édesanyjáról, Ignácz Rózsáról akkor érthetõ okok miatt többet tudtam. ’90 után sorra jelentek meg Erdélyben is az azelõtt tiltott könyvei, s ezek mindenike témája révén is közelebb állt hozzánk. A Hazájából kirekesztve a fiam könyvespolcán volt, az Anyanyelve magyar a családi könyvtárban házi olvasmánynak számított, s a Született Moldovában a csángó könyvem-filmem — a Csupa csapás az élet — hangulati hátteréül is szolgált.
Ezek az ,,elõismeretek”, mondhatni, kapóra jöttek, sejtettem, hogy beszélgetésünk közben leplezni tudjam nagyfokú tájékozatlanságomat, amelynek körvonalai a helyszínhez — Chicagóhoz — hasonlatosan nagy átmérõjûek voltak.
Ahogy ez lenni szokott, Makkai-ismereteim hézagait-réseit Amerikából hazaérkezve új információkkal foltoztam be. Közben chicagói vendéglátóim — Balogh András tiszteletes úr és felesége — angol nyelvszakos lányomnak ajándékozták a Csodaszarvas nyomában — In Quest of the Miracle Stag: The poetry of Hungary — címû, 2500 oldalas, angol nyelvre fordított versantológiát, amely a magyar õsköltészettõl napjainkig ezer esztendõnél hosszabb idõszak ,,verstermését” hozza a nem magyar nyelvû nagyvilág számára is elérhetõ közelségbe.
,,Örömmel teszek eleget Kiss Gábor felkérésének — írja a szerzõ —, hogy az angol nyelvû magyar költészeti antológiának szerkesszem meg a magyar párját. Létezik egy nyelvészeti körökben jól ismert szabály, mely szerint a kivándorló csoportok jobban megõrzik az adott nyelv régiségeit, mint az otthon maradottak. Magyar és angol nyelvû irodalmi tevékenységem ismeretében talán ez a tény ösztönözhette Kiss Gábort, amikor egy amerikai magyarhoz fordult a számtalan hazai magyar kiválóság helyett. Az emigrációs életforma a magyar versekre való állandó emlékezést, a versek magunkban való mondogatását, valamint magát az írást így egyféle nyelvmegtartó erõvé tette sokunkban, akik Nyugaton lettünk magyar írókká, költõkké…
Jelen kötetünk egyik fõ célja annak a klasszikus magyar nyelvhagyománynak a felidézése, mely költészetünket fejlõdésében mutatja be a kezdetektõl. Elsõsorban a lezárt életmûvek elõtt tisztelgünk a Szent István-i millennium alkalmából. Az élõ klasszikusok közül azok elõtt hajtunk fejet, akiknek életmûve ugyan még befejezetlen, de túlnyomó része már irodalmi kánonunk szerves része, s mint ilyen, legalábbis részben befejezettnek tekinthetõ. Kötetünk ezért tankönyvnek is beillik. Másik fõ célunk egy helyütt elérhetõvé tenni azt a magyar versanyagot, melyet csodálatra méltó mûfordításkötetében Szabó Lõrinc »örök barátainknak« nevezett, kétkötetes munkáját a világlírára alkalmazván. A jelen esetben »örök barátunk« az olyan magyarul írott vers, amely az ezeréves magyar történelem valamely jelentõs eseményére emlékeztet. Esetleg elsõ szerelmünket juttatja eszünkbe, vagy a mindenki életében fel-felmerülõ Isten-élményt, még akkor is, ha az illetõ ateista, és az »Istenem« felkiáltás csak nagy veszedelem pillanatában hagyja el az ajkát” — írja Makkai Ádám kötete elõszavában.
Versantológiája egymaga is olyan teljesítmény, amely Makkai Ádám professzort a nagyvilágban szétszóródott magyarjaink kiválóságai közé emeli, s életmûve egyben elsöprõ cáfolata annak a napi politika levében megfürdetett primitív szemléletnek, amely szerint a szó fizikai értelmében is csak a szülõföld rögéhez ragadva lehet a nemzet hasznára valaki.
Makkai Ádám életútja és életvitele egymagában is romantikusan izgalmas magyar sors, amely kálváriás stációkban is rendkívül gazdag, de ezeket a megpróbáltatásokat mintegy elfedi az a rendkívüli szellemi teljesítmény, amellyel a saját nevét is hozzáillesztette a magyar millenniumi sereglet kiválóságainak sorához. Erdélyi — háromszéki származású — édesanyjáról, Ignácz Rózsáról már szóltunk.
Édesapja, Makkai János szintén Erdélyben, Erzsébetvárosban született (ma Dumbraveni, 1905), volt országgyûlési képviselõ s az Esti Újság felelõs szerkesztõje. Rokona Makkai Sándor, volt kolozsvári püspök és fia, Makkai László történész. Szülei már hároméves korában nyelvek tanulására fogják a késõbbi nyelvészprofesszort, az elemi iskola két osztályát német tannyelvû iskolában végzi. Az iskolák államosításáig (1951) a budapesti Lónyai utcai református gimnáziumban tanul, majd a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba kerül, ahol jeles osztályzattal érettségizik.
,,Rossz származása” miatt nem veszik fel az egyetem görög—latin szakára, rokoni segítséggel valahogy betornássza magát a jogi karra, de három hónap után elköszön, mert nem tudja elviselni egyik ,,professzora” állítását, miszerint ,,minden erkölcsös, ami a Párt érdekében történik, és minden erkölcstelen, ami a Párt ellen irányul”.
Nagybátyja segítségével bekerül a francia—magyar szakra. Elsõ irodalmi próbálkozásai és franciából magyarra átültetett alkotásai ekkor jelennek meg. 1956-ban saját versei elõl kell Nyugatra menekülnie. Az ausztriai kitérõ után Bostonba kerül. Apja elviszi a Harvard Egyetemre, ahol franciául, németül és oroszul kell beszélnie, s ennek köszönhetõen iratkozhat be orosz—francia szakra. 1958-tól a Hawaii-szigeteken német—francia—latin szakos tanár, majd az orosz nyelv tanítására is felkérik.
1960-ban a Yale Egyetemen ösztöndíjas, 1963-ban doktorál, PhD-disszertációjának témája: Az angol nyelv idiómaszerkezete. 1967-tõl Chicagóban az Illinois-i Állami Egyetem tanára. Harmadik feleségével, az ugyancsak költõ és mûfordító Arany Ágnessel Szingapúrban ismerkedik meg. 1989—2002 között Hongkongban tanítanak — Makkai Ádám angolt, felesége németet —, 2002 óta Chicagóban élnek.
,,Angolra tanítja az angolokat” — jegyzi meg Orbán János Dénes az Irodalmi Jelenben a hetvenéves Makkai Ádámot köszöntõ jegyzetében. Szakmájában — szakmáiban! — világhírû, több nyelvészeti társaság fõembere, ,,érdemes professzori” címek kitüntetettje, a külhoni magyarok körében közismert, népszerû tudós, költõ, esszéíró, könyvszerkesztõ és könyvkiadó, aki a chicagói magyar közélet állandó résztvevõje.
Egyéni látásmódjával, személyes teljesítményével kiemelkedik, és nem belesimul a tudományos ,,világtájba”, és mint rá jellemzõ, aktuális epizódot említem az anyanyelvûség és a kétnyelvûség kérdésében elfoglalt álláspontját. Azt vallja, hogy a szülõknek kötelességük megismertetni gyermekükkel a befogadó ország kultúráját, és ehhez elõbb az adott ország nyelvét kell elsajátítania. (Mi Apáczai Csere Jánossal valljuk, hogy minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, másén sohasem, azaz ,,…sokkal rövidebb és könnyebb útjuk vagyon a tudományokra, mint hogy azokat az anyjuk tején szopott nyelven hallják, olvassák, közlik”.) Makkai szerint sokkal szerencsésebbek azok a családok, amelyekben a szülõk nem erõltetik a magyar nyelvet, hanem mintegy kívánatossá és érdekessé teszik azt gyermekeik számára. ,,Az anyanyelv lényege… éppen az, hogy tudattalanul sajátítódik el, mintegy játszva és boldogan, az egyén koncentrálóképességének kialakulása nélkül… Ha tudatos elhatározással (a szülõk) csak magyarul taníttatják gyermekeiket, olyan »anyanyelvet« adnak nekik, hogy az iskolába lépés pillanatában megszûnik boldogító anyanyelv lenni, és kisebbrendûségi érzést okozó nyûggé, teherré válik.”
Kritikusai szerint viszont félõ, hogy a játszva és boldog anyanyelvtanulásra váró gyermek soha nem fogja megtanulni anyanyelvét. Maga Makkai Ádám is, a mi háromszéki Bálint Gáborunkhoz hasonlatos nyelvtudásával elõbb az anyanyelvét ismerte meg — igaz, gyermekkora természetes magyar környezetében —, s azután következett a német, a francia, az orosz, az angol és a többi nyelv magas, egyetemi oktatói és költõi szintû elsajátítása. Költészetének ismerõi extravagáns versei kapcsán ,,szabadszájú Babits”-ként is aposztrofálják.
Tengeren — tengereken — túlra ment, s lám, apránként mégis visszatér közénk, amint ezt az én történetem is bizonyítja. Amerikai utamról való hazatérésem után ottani emlékeimet hiteltelennek tartanám, ha nem néznék utána, ki is, kivé is lett Ignácz Rózsa és Makkai János fia, s ámulva látom, hogy a magyar líra kincseit tejútnyi dimenzióban teríti a nagyvilágban, õsei évezrednyi hozományát magyar adománnyá nemesítve teszi elérhetõvé a nagyvilág számára, a csodaszarvas bartóki nyomába szegõdtetve azt.
Sylvester Lajos
Kapcsolódó cikkek
- Az olasz kormányfő bejelentette, hogy indul az EP-választáson (index.hu)
- Az olasz kormányfő bejelentette, hogy indul az EP-választáson (index.hu)
- Évszázadok óta tartó rejtély után kiderült, a magyarok tényleg leszármazottai-e a hunoknak (index.hu)
- Több szlovák-magyar regionális vasúti kapcsolat újraindítását tervezi a szlovák szaktárca (MTI)
- Orbán Viktor beszéde – 2024. március 15.
|