Már nem sorsokat látunk magunk elõtt, hanem emberi lelkeket.
Már nem sorsokat látunk magunk elõtt, hanem emberi lelkeket. Egy vendégjáték margójára Nem tudjuk, kik õk, honnan jönnek, hova tarthatnak – semmit. Csupán azt: egy váratlan helyzet – mulatság hírére megérkeznek valahova, de ott nincs semmi, se mulatság, se egyetlen árva lélek rajtuk kívül – mit hoz ki belõlük, hogyan viselkednek benne, melyikük hogyan reagál rá. Életsorsuk tehát rejtve marad elõttünk, ám a személyiségükrõl tulajdonképpen minden lényegeset megtudunk.
S éppen ebben áll Mro1ek – s általában az abszurd – jelentõsége: fordítanak egyet a dolgokon. Itt nem a mû cselekménye ad keretet hõsei élettörténeteinek, melyekbõl kibontakozhatnának konfliktusaik, s emberi jellemük így ezekben mutatkozhatnának meg, hanem az eleve felszámolja a cselekményt, lecsupaszítja szereplõit (úgymond megfosztja õket addigi életüktõl, másodlagossá teszi sorsukat, így konfliktusaik a põrére vetkõztetett jellemek összecsapásaiként kerülnek elénk. Itt már nem sorsokat látunk magunk elõtt, hanem – számunkra ismeretlen sorsokat megélt – emberi lelkeket. Itt a nézõknek már nem azonosulniuk kell a színpadi alakok életsorsával, hanem azok jellemébõl maguknak kell kibontaniuk, megalkotniuk azt. A saját életüket és élettapasztalataikat kell odakölcsönözniük az elõttük vergõdõknek, nekik kell megírniuk a vegytiszta drámai konfliktusokhoz a cselekményt, azáltal, hogy értelmezik a színpadi mesét, jellemeket. S ezzel máris megszûnik a nézõ passzivitása; elkerülhetetlenné válik számára, hogy részt vegyen az általa megtekinteni, élvezni vágyott mû létrehozásában – társalkotóvá lép elõ. Nélküle csak dráma, nélküle csak színmû van, de nincs mû, mert az elõbbi csupán szükségszerû elõzménye, elõképe ez utóbbinak. Az írói alkotófolyamat végterméke minden esetben a nézõben, illetve az értelmezõben megképzõdõ mû, nélküle – nélkülünk – csak szövegek vannak.
Különösen érvényes ez olyan szerzõk esetében, mint Mro1ek, illetve az olyan jellegû mûalkotásoknál, mint a Mulatság, ahol maga a színpadi szöveg is szinte csak másodlagos jelentõségû. Mro1ek magát a textust is levetkõzteti; ha csak önmagában vesszük, zörgõ váz csupán, lehetõségeiktõl megfosztott szavak halmaza. Ez a beszéd megmarad a még artikulálatlan közlés szintjén, eszköztelen és dísztelen; magasröptû vagy mélyenszántó gondolatok megfogalmazódására, közlésére képtelen. Ez a beszéd még az ember elõtti közlés szimfóniája; mondatai a csendre, sírásra, üvöltésre, nyöszörgésre, nyüszítésre épülnek, s nem szavakra. És ha olykor kikerülhetetlen is hozzá a szó, az legtöbbször csak indulatszavakban vagy legfeljebb csak tõ- s egyszerû mondatokban ölt testet; bõvített mondatokra, mondategyüttesekre, ékes tirádákra már nem képes; illetve már nincs is szüksége ezekre. De hát érzéseink, indulataink, fájdalmaink, örömeink is legtöbbször beszédelõttiek, mondatnélküliek. Szavaink sokszor csak eltakarnak valamit – legfõképpen bennünket –, de a hangunk, a csendünk, a szemvillanásunk, az ellenõrizetlen gesztusaink mi vagyunk. Ha fel akarod tárni magad elõttem, maradj csendben, s ezzel máris mindent elmondasz, máris tudni fogom, ki vagy – ennyi az egész, s mintha erre építene Mro1ek is, a Mulatság is, a Bárka Színház (Bérczes László, a rendezõ, illetve három kitûnõ színésze: Szikszai Rémusz, Mucsi Zoltán és Scherer Péter) is. Mert mi most nem is színmûvet láttunk színpadukon, hanem emberi hangokból, mozdulatokból, gesztusokból, arcjátékból komponált zenedarabot. Itt a beszédelõttinek és a beszéden túlinak volt igazán jelentõsége s jelentése. A hangerõnek és a hangszínnek, a zörejeknek és csendeknek, a ritmusváltásoknak, az emberi testek játékának: harmóniájának és diszharmóniájának; a szagoknak, a levegõ vibrálásának.
A Bárka Mulatsága nem a színpadon játszódott, nem a nézõtéren ülõk elõtt, hanem a színházi térben, illetve, pontosabban: életünk terében; ideje nem elõadásnyi, illetve nem színházi idõ volt, hanem a mi idõnk, a mi életünk egyik idõszelete. Ez a Mulatság azzal adott hozzánk, hogy kivett belõlünk – hogy belõlünk vette ki magát. Általa azzal lettünk többek, hogy kibõl-kibõl létrehozatta magát, hogy ilyképpen mutasson meg bennünket önmagunknak.
Nem, nem szólt semmirõl.
Elvégre mi sem szólunk semmirõl; az ember élete nélkülöz minden különösebb mondandót. Csak megszületünk (mulatságba készülünk, érkezünk), vagyunk (keressük a mulatságot), és meghalunk (a megformálatlanság põresége, a formakeresés kínjai után a végén mégiscsak megszólal a zene, magasztosan, emelkedetten hangzón, lelket-szellemet átnemesítõn) – tulajdonképpen akkor kezdhetnénk el igazán, mire a végére érünk. S ekkor kezd igazából felkavaró lenni számunkra az egész. Aztán rögvest meg is nyugszunk, mert ráébredünk, ez volt a mulatság, ez volt a zene: a mulatság, a zene keresése.
S ettõl nyeri el rejtett értelmét az, ami önmagában nem szólt semmirõl. Ettõl mond többet önmagánál, ettõl mondat el mindent velünk, ami viszont mindent elmond rólunk.
Mi pedig ekkor s ebben ismerünk csak igazán magunkra.
TÓTH LÁSZLÓ
Kapcsolódó cikkek
- Csák János: A Zeneakadémia oktatási, kutatási és nemzetközi teljesítménye siralmas (index.hu)
- Demeter Szilárd: Volt egy hatszemközti beszélgetés a Karmelitában (index.hu)
- Még sohasem volt ilyen: együtt lépett fel Presser Gábor és Szörényi Levente (index.hu)
- Németh Alajos maradt az Artisjus elnöke (MTI)
- A fejlődés íve – Orosz Katalin klinikai szakpszichológust kérdeztük az idei év egyik legjelentősebb pszichológiai konferenciájáról (media1.hu)
|