FotoMedia

 Ma hatvanéves Gágyor Péter, a kassai Szép Szó és a Thália Színház egykori rendezõje
Én is ott toporogtam a produkcióra váró ifjoncok között, és valamiképp azonnal rendkívül fontosnak tûnt számomra, hogy annak a jól megtermett, ismeretlen embernek a homlokáról majd az én versmondásom hatására simuljanak ki a ráncok. Ez akkor még nem sikerült. Késõbb is csak ritkán. Mégis, valamilyen megmagyarázhatatlan okból annak a magas homloknak a simasága-derûje továbbra is kulcskérdés maradt számomra.
Nem is annyira a közönségnek kívántam megfelelni, mert hát a közönség valós igényeirõl a versmondónak ugyanúgy nincsenek tényleges ismeretei, mint magának az igen tisztelt publikumnak. A nézõ helyet foglal, és még jó esetben is csupán arra vár, hogy csináljanak vele valamit. Vele, az utcáról betoppant civillel pedig egyedül úgy lehetséges valamit elkövetni, csak úgy lehet érzelmileg felkavarni, intellektuálisan érdekeltté és érintetté tenni, vagyis azonosulásra ösztönözni, ha az átélés a színpadon is maradéktalanul megvalósul. Ráadásul ahhoz, hogy a magas hõfokú átélés, ez a szertelenségre hajlamos belsõ izzás jó hatásfokkal érvényesüljön, bizonyos technikai eszközök birtoklása is szükséges. Nem elég izzani, izzónak is kell látszani. Kell tehát egy külsõ szemlélõ, valaki, aki mindkét tekintetben útmutatást ad, és lenyesegeti a fölösleges, csupán a figyelem megosztására alkalmas oldalhajtásokat, az ügyetlenül tekergõ kacsokat. Valaki, akinek a véleménye még a közönség pillanatnyi reakciójánál is fontosabb – merthogy a nézõtéren estérõl estére mások foglalnak helyet, az alakítás viszont szervesen, folyamatában épül fel az emberben. Talán erre éreztem rá, amikor arra a mindegyre ráncolódó homlokra figyeltem. Amikor egyszeriben semmi sem volt fontosabb, mint hogy az a homlok kisimuljon.
Tizenöt éves voltam akkor, õ pedig – ahogy most utánaszámolok – huszonnyolc. Fiatalember tehát, és máris számûzött. Nekem a kitörés elsõ lehetõsége volt Kassa, számára azonban már – és legalábbis ’74-ben: még – a belsõ emigráció városa. Késõbb, amikor a Szép Szó törzsgárdája és baráti köre kialakult, és már szép sikereket tudhatott maga mögött, talán õ is jobban érezte magát a városban, ahova a ’68 utáni tisztogatások sodorták, és ahol – a fõvárosi Nõ és Új Szó után – közel egy évtizedig egy szlovák nyelvû üzemi lap szerkesztõjeként dolgozott.
Gágyor Péter valószínûleg legnagyobb színházi sikerének, a Thália Don Quijote-elõadásának, sajnos, nem lehettem részese, mert éppen a kommunista vívmányok fölött voltam kénytelen õrködni a vadregényes ©umava vidékén, játszottam azonban a Szélkötõ Kalamonában, amelynek Gágyor nem csupán rendezõje, hanem szerzõje is volt. De aztán nemsokára a Tháliából is távoznia kellett, és elsõsorban éppen a legnagyobb szakmai sikert hozó elõadás kissé diktatúraellenes végkicsengése miatt. Ha hivatásos rendezõ akart maradni, át kellett települnie Magyarországra. És õ persze az akart maradni. agy tehát valójában újból számûzetésbe kényszerült. Jött Kecskemét, majd Gyõr... – és néhány év múlva egy újabb emigráció. Gágyor színháza még a nyolcvanas évek második felének magyarországi viszonyai között is elfogadhatatlannak bizonyult. Vagyis egy idõ után nem kapott munkát, és megint szedhette a sátorfáját. Németországban telepedett le, és ha nem következik be a rendszerváltás, színházi karrierje valószínûleg végleg megszakad. agy azonban néhány éve a jobbára Dél-Szlovákiában turnézó SZEVASZ rendezõjét tisztelhetjük benne, sõt azóta drámáit is kötetbe rendezte, és egy életrajzi ihletésû regénye is hamarosan megjelenik.
Reméljük, most már velünk maradhat, és itthon ráncolhatja a homlokát. És azt is, hogy ez a homlok egyre gyakrabban lesz derûs... Isten éltesse!
HIZSNYAI ZOLTÁN