FotoMedia

Egressy Zoltán darabja felszínességre csábít, de a színészek és a rendezõ hõsiesen ellenállnak
A három sporttárs kicsinyes szenvedelmei csak azért tudnak mégis érvényesen megszólalni, mert három remek színész nem enged a kísértésnek, és nem aknázza ki a szöveg legprimitívebb csábításait.
Rosszkedvû, elégedetlen, boldogtalan emberek szorulnak a játékvezetõi öltözõbe. Egressy minden klisét bevet, amit a férfilét közhelyei és a sportmitológia kínálnak. A férfi vagy hõzöngõn gyáva bunkó, vagy alkoholista elvetélt költõ, vagy önzõ bájgúnár, végeredményben viszont mindig kiderül, hogy egy nagy gyerek. A viszonyokat természetesen a karriervágy és a nõ szabályozza, irigykedve kitolnak egymással a „melóért” és a nõ bizony közös, „mindenkinek megvolt”. Tehetségtelenek, élhetetlenek mind, a nõ pedig elõbb-utóbb továbbáll, otthagy az bárkit. A lepusztultság, a hétköznapi nyomorultság persze érzékeny, esendõ helyzeteket eredményezhet, csak Egressy Zoltán darabja soha nem mer az eredetiség veszélyes vizeire evezni, megelégszik az ócska humorral, és a sokszor látott frázisokkal. A sportról is kiderül, ami mindig, a sporttársak bundáznak, csalnak, bezárkóznak a szurkolók elõl, és távoli, talán sosemvolt csodás meccsekkel traktálják egymást, már csak megússzák a focit, az életet.
Lassú, komótos elõadásnak indul a Gágyor-féle Sóska, sültkrumpli. Szappan, az I. partjelzõ (Benkõ Géza) mormogva matat a színpadon, hosszadalmasan vacakol táskával, kávéval, cipõvel, kekeckedik, kommentál, magában beszél, de sok a csönd is, és a látszólagos hányavetiség. Mûvész, a II. partjelzõ (Olasz István) szintén civil, õ viszont gubbaszt, állapota statikus, az örök másnaposságban dideregve húzza meg magát, bambul. Lacikám, a Bíró (Gál Tamás) pedig örökké játszik, pózokból építette föl önmagát, állandóan figyeli hangsúlyait, gesztusait, mi áll jól, mi mire használható, már ösztöneiben õszintétlen. Mindhárman felesleges önmaguknak, elcseszett életüknek foglyai. Mindhárman hazudnak maguknak, mindennapi kenyerük az önáltatás.
Olasz István egy állapotból kell hogy hitelesítse szerelmi bánattól szenvedõ, bumfordin fûzfapoéta figuráját. Gyûröttsége, nyavalygásai, lecsúszottsága soha nem lesz csak külsõséggé. Persze mivel enynyire testtartásba, csak a jelenlét plasztikusságába sûríthetõ a szerep, egy idõ után szinte elkerülhetetlen az egyhangúság. Olasz mindig inkább visszavonul, mikor lehetõsége nyílna magánszámmá erõsíteni a részeg szerepét. Elesettsége soha nem show-elem, megmerítkezik a fizikai állapot diktátumában, de minden nyomorultsága mellett kitûnõ érzékkel tartja meg Mûvész méltóságát. Egyrészt a legkönnyebb dolga van, hiszen kevés színbõl kell kikevernie partjelzõjét, másrészt a legnehezebb, hiszen szinte végig a passzivitás mögül kell egy egész történetet elõvillantania.
Benkõ Géza szerepe talán a legösszetettebb a darab szerint is, õ nem riad vissza az aljasságtól, a szemétségtõl sem, valóban ellenszenves dolgokat mûvel, mégis a szöveg s az elõadás is úgy van hangszerelve, hogy meg kell maradjon szerethetõ, esendõ figurának. Nem is sikerül teljesen szervesítenie Benkõnek a hátak mögött hõzöngõ kemény legényt és a sunyin bólogató, törleszkedõ gyávát. Mindhárom figurára érvényes, hogy maga a darab aprópénzre váltja tragédiájukat, bohózattá súlytalanítja létüket. Gágyor Péter tudja, szöveg szinten nincs több ebben a darabban, felvillannak csak a lecsúszott egzisztenciák, de papírízük, kabarészaguk eltüntethetetlen, létük könnyûsége kiküszöbölhetetlen, éppen ezért a színészekre bíz mindent, az õ bölcsességük és érzékenységük csempészi a klisék réseibe az életszagot. Olasz és Benkõ is a civil eszközökkel operálnak, természetesen érzõdik az átgondoltság, a szerkesztés. S Olasznál csak a versfaragó zárlatnál bicsaklik meg a keresetlenség, eleve a harmadik felvonás harsány, üres humora nem kedvez az addig fölépített hangulati finomságoknak. Benkõ pedig, mivel nagyon nehéz feladat a nevetséges és a vicces közötti határt megtalálni, mivel neki kell a legkényszerûbben húst és vért tapasztgatnia szerepének csontvázára, mivel nála a bonyolult feszültségekkel terhes helyzetek átkötései nincsenek megírva, még a legbizonytalanabb, a leginkább jelenetrõl jelenetre létezõbb. Nehezíti a helyzetet, hogy az alkotók is a nevettetést választják a darab elõrehaladtával, és céljuk a poénok legteljesebb kihasználása, nem élnek vissza velük, de nem is mondanak le róluk. Érthetõ, s nincs is szó ízlésficamról. A végén Benkõ is megkapja álszociografikus, lélektant színpadra sóhajtó monológját, az elvált családapa sirámait, ami magyarázatot kellene hogy adjon minden alantasságára. Olasz esetében a szerelmi bánat, Benkõnél pedig a lelki és egzisztenciális kisemmizettség a nagy általános mozgatórugó, a háttér.
Gál Tamás technikásabb eszközöket használ, õ stilizálja figuráját, hiszen pózokból él Bírója. Gál hangszíneket, hangsúlyokat, beállásokat, grimaszokat desztillált mûhelyében Lacikámhoz. Nála koreográfia minden, tudatos hatásvadászat, s annál szebbek a kétségek, õszinteségek ritka pillanatai. Gál jó érzékkel ellenpontozza a partjelzõk civilebb, „tévéjátékosabb” jelenlétét, nagystílûbb senki, tudatosabb szerencsétlen, rafináltabban boldogtalan. Remekül ritmizálja megszólalásait, feszesen, egy másodperc lazítás nélkül teremti meg egyáltalán nem öncélú „one man show”-ját. Annál fájdalmasabb, hogy a három alapállás egymás mellett létezik, a magatartásformákból teremtett alakok nem feszülnek valóban egymásnak, konfliktusaik mindig visszatérnek a kedélyes diáktréfák medrébe. Rejtély marad a végkifejlet, valami olyasmit sugall, hogy ezeknek az életeknek már nincs tétje, nincs itt katarzis és megrendülés. De a kiégettség hátborzongató is lehet. Gágyor és a társulat tehát szórakoztatás és életbölcsesség között lavíroz, tisztelettel komolyan veszi a szöveget, és okosan adagolja a magánvéleményét, nem riad vissza az olcsó gegektõl sem, és nem hajszolja a nem létezõ mélységeket. Legfõképpen három sokáig fürkészhetõ tekintet marad meg a nézõben, Mûvész megtört fényû, naivan szelíd, Szappan riadtan cikázó, bizalmatlan, Lacikám fölényesen derûs tekintete, s egy csipet bölcsesség.
FORGÁCS MIKLÓS