FotoMedia

Az Ifjú Szívek Magyar Táncegyüttes legújabb mûsora olyan, mint egy felvidéki road-movie
Oj, bisztyu, ezt imádnák a szlovákok! Már ha valahogy bekeverednének az Ifjú Szivek legújabb mûsorára. Persze biztos sokan látták, nem tudhatom azt én itt keleten. Csak azt tudom, hogy a lusta kassai magyar közönség bizony alig-alig vett tudomást arról, hogy a pozsonyi táncosok háromszáz kilométert utaztak a kedvükért.
A Thália Színházban diszkrét félház várta a Felföldi levelek címû mûsort, dacára annak, hogy Márai Sándor neve is ott virított a plakátokon, hogy tudniillik ez nem csak a táncról, hanem egy kicsit az egyes tájegységek bemutatásáról is szól, egy felvidéki road-movie, ha úgy tetszik.
Nos, ne várjanak mélyre ható szakmai elemzést, mert képtelen vagyok megkülönböztetni az ugróst a csárdástól. Két szóban össze tudom foglalni a látottakat: felejthetetlen élmény. Egyszer egy kutyakiállításról kellett írnom, és mivel nem értek a kutyákhoz, fogalmam sem volt, hogyan kerekítek szakszerû dolgozatot a látottakból. Végül az a kutyus gyõzött, akire én is tippeltem. Ami szép, az laikus szemmel is szép – vontam le a következtetést, és azóta ez ad bátorságot, hogy véleményt formáljak általam kevésbé ismert dolgokról, szigorúan empirikus alapon. „Hagyományos magyar, szlovák, cigány, zsidó zene és tánc Szlovákiából”. Ez a mûsor alcíme. És valóban. Elindulnak Nádszegrõl, és szépen végigtáncolnak a régi vármegyéken Nyitrától Sárosig, Zólyomon át Abaújig, majd tovább Eperjesre, Kassára és Magyarbõdre. A magyar falvak táncai mellett olyan természetességgel férnek meg az egyes régiók szlovák dalai, táncai, amilyen magától értetõdõen éltek egymás mellett a nemzetiségek. Erre céloztam az elején. A nagyócsai cifrovaeky-t vagy a kriványi pásztorjátékot ennyi szeretettel és humorral elõadni csak azok képesek, akik nem kizárólag piros-fehér-zöldben látják a világot. A „kettes sídlisko” városi cigányairól pedig azonnal a kassai Luník IX. jutott eszembe, ott is láttam már focidresszes rajkókat spontánul mozogni az ablakból kiszûrõdõ cigány folklórra.
A táncok szüneteiben Kodály, Bartók, Petõfi Sándor és Márai írásaiból, leveleibõl hallunk részleteket. „Ha kritikusok nem volnának, a világon legjobban utálnám a tejfölös tormamártást, de így azoké az elsõség, s csak második helyet foglal el a tejfölöstorma. Ettõl reszketek, ha valahova hívnak ebédre, mi Eperjesen – s általjában egész utam közben – gyakran megesett” – írja Petõfi. A népdalgyûjtõ Kodály pedig bevallja, hogy: „Úgy iszom és kurjongatok, mint a falusi legények: van is eddig dalom már százon felül”. És egy újabb idézet, talán kitalálják, kitõl: „A város õrizte titkát. Mi volt ez a titok? Az a természetes rokonérzés, mellyel a város egyszerre fordult a magyarság és Európa felé. Kassa tudta, hogy magyarnak lenni nem etnográfiai állapot, hanem rang is, nemcsak nyelvi és faji örökség, hanem hivatás és feladat is.”
Hégli Dusán koreográfus-rendezõ a Tánciskola után ismét meg tudta lepni a közönséget valami váratlannal, szívbe markolóval és tanulságossal. A gumilabdaként pattogó fiúkat és kecsesen lejtõ lányokat látni kell, írni felesleges róluk. Végre nekünk is van egy profi, európai színvonalat képviselõ magyar táncegyüttesünk, gondoltam büszkén, pedig nekem még a „bérházi lépegetõs” se megy hiba nélkül. Kár, hogy a kassai polgárok valahogy nem érzik magukénak az Ifjú Szíveket. Ki tudja, mi ment aznap a tévében? Utána kellene nézni...
JUHÁSZ KATALIN