FotoMedia

Tudjuk még, mit jelent az olejkár vagy régi, köznapi szavunk, a pákász?
Néhány elfelejtett szó felelevenítése nemcsak az idõ múlására figyelmeztet, hanem életkörülményeink változását is tudatosítja, dokumentálja.
Egy rádióriportban úgy jellemeztek valakit, hogy „igen nagy sarzsi volt õ a többiek között”. Mi is a sarzsi? Nyelvünk értelmezõ szótára népiesnek, régiesnek minõsíti és a következõ jelentéseit adja meg: 1. alacsonyabb katonai fokozat; altiszt, 2. ilyen rendfokozat jelzése. Ha tehát azt olvassuk valakirõl, hogy káplár a sarzsija, a tizedesi rendfokozat hajdani elnevezésére kell gondolnunk. A szó francia eredetû, és német közvetítéssel került nyelvünkbe. Sok hasonló szó került így a nyelvünkbe, gondoljunk csupán az s-kezdõbetûsek közül az olyanokra, mint a sarzsiéval azonos sorsú sampion (gyõztes, bajnok), sanzsán (színváltó, színjátszó) vagy sanzsíroz (eltüntet). Némelyikük jóformán gyökeret sem vert a magyarban. A szívósabbnak bizonyult elemek – például a sarlatán (szélhámos, szemfényvesztõ), sanzon (dal), sezlon (heverõ), sansz (esély, kilátás, lehetõség) stb. – még ma is használatosak, holott majd mindegyiküknek van magyar megfelelõjük is. Hasonló karriert futott be a „marsall” szó is: korunkban ez nagy hatalmú katonai méltóság jelzõje, noha eredetileg sokkal póriasabb jelentése volt. A marescallus szóból származik, az pedig lovászlegényt jelentett.
Kevesen tudják, mi az az olejkár. Õk még az elsõ világháború küszöbén is járták a magyar falvakat. Vándorló szlovák gyógyolaj- és gyógyfûárusok voltak a régi Túróc, Zólyom, Nyitra és Trencsén vármegyékbõl. Kenceficéik, állítólag gyógyító balzsamaik mellé orvosi tanácsokat is osztogattak szerte Európában, alakjuk a cári udvarban is felbukkant.
Ilyen, egykor virágzó, de mára feledésbe ment foglalatosság ûzõje a pákász is. A XIX. század végéig az Ecsedi lápon, a Bodrogközben, valamint a Nagy- és Kis-Sárréten dívó életforma képviselõjét a magyar néprajz számára Havas Sándor fedezte fel: „Pákászoknak a tõsgyökeres sárréti magyar nép azon embereket nevezi – írja –, kik folytonosan a rétben és a rétbõl élnek”. A pákász elnevezés a gyékény buzogányát jelentõ páka szóból keletkezett. Ezt mint ehetõ növényt a pákász éppúgy gyûjtötte, mint a vadmadarak tojását és színes tollát, vagy a teknõsbékát és a nadályt, azaz a piócát. A XIX. század végén sok olyan pákász élt Magyarországon, aki nem tudta, hány éves, lelkész soha meg nem keresztelte. Elfelejtett szavunk a pöpörtyû is, amely valószínûleg a pöpönér melléknévbõl származtatható, és fejlõdésben visszamaradt, fejletlent jelöl. Nem tévesztendõ össze tehát a töpörtyûvel.