FotoMedia

OTTHONUNK A NYELV
A magyar reformerek többsége – köztük Wesselényi Miklós – úgy véli, hogy a cári Oroszország által képviselt pánszláv eszmék ellenében a fokozatos magyarosítás jelentheti az egyetlen megoldást. Nem állnak meg azonban a közélet és a magyar felsõoktatás „megmagyarosításának” igényénél, felerõsödik a törekvés a nem magyar ajkú népek legalább részbeni asszimilálására is. A nemzetiségek lakta területeken ismét a magyar lesz az egyházi prédikáció nyelve, s a nemzetiségi iskolák rovására megszaporodik a betûvetést és a számolást magyarul oktató intézmények száma. A magyar liberálisok a nyugat-európai nemzetállamok példáját kívánják követni: egy állam – egy nemzet – egy nyelv. „…az egyedüli kérdés, melyik élõ nyelv legyen az önálló magyar birodalomban közigazgatási nyelvvé? És e kérdésre legrövidebben egy másik kérdéssel lehet felelni; tudniillik minõ országról vagyon itt szó, és kié a hon, a melyrõl szó vagyon? Felelet: Magyarországról van szó, s a hon, a melyrõl szó vagyon, a magyaroké… addig pedig – míg dalnokunk szavai szerint Él magyar, áll Buda még! –, addig Magyarhonban a közigazgatás, vagyis a közélet nyelve, élõ nyelvek közül más soha nem lehet, mint a magyar” – vallja Kossuth Szabadka körlevele címû írásában (Pesti Hírlap, 1842. 160. szám). Wesselényi szavaiból pedig úgy tûnik, a magyar liberális nemesség nem tudta felmérni a magyar nyelvû oktatás kiterjesztésének várható következményeit, s valóban hitt annak nemzeti ellentéteket feloldó erejében: „…a magyar nyelvet idegen ajkú gyermekek közt nem erõltetve, nem anyai nyelvök eltiltása által; hanem ahhoz édesítve, szelíd módon s azt jutalom s örömnyerhetés eszközévé téve kell tanítani” (Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében, Lipcse 1843). A magyarosítás veszélyeire a liberális kortársak közül egyedül Széchenyi figyelmeztette a reformereket akadémiai beszédében: „…ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, mikép neki ezért már magyarrá is kellett volna átalakulnia? Mert ha így, ám akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétova nélkül nyelvmesterekre, sõt legyünk rögtön magunk is mind azokká, hadd tudjon csevegni magyarul az egész világ, s meg lesz mentve s feldicsõítve fajtánk.”
Az 1843-as pozsonyi országgyûlésen a legnagyobb vitát a magyart az oktatás nyelveként meghatározó paragrafus idézte elõ. A liberális elvekkel ellenkezõ javaslat igazi buktatója az volt, hogy magyarul nem tudó elemi iskolás gyermekeket magyar nyelven akart bevezetni az alapismeretekbe. Végül a törvényjavaslat kimondta, hogy a „közoktatási nyelv is kirekesztõleg a magyar leend” (a középfokú oktatási intézmények nagy részében, valamint a felsõoktatásban ekkor már a magyar volt az oktatás nyelve), ugyanakkor külön szabályozást ígért az elemei iskolai nyelvhasználatra vonatkozóan. 1843-tól az anyakönyvek nyelve is a magyar lett, így a lelkészek számára törvény írta elõ a kötelezõ magyarnyelv-tudást, 1844-tõl a tanítóktól is megkövetelték a magyar nyelv kötelezõ ismeretét.
A magyar nyelv hivatalossá emelésének folyamatát az 1844-es II. törvénycikk tetõzte be, amely a törvényhozás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás hivatalos nyelvévé a magyart tette. A közoktatásban a magyar mint oktatási nyelv bevezetésére nem került sor. Kossuth 1848-ban kivihetetlennek nevezte az eredeti elképzelést, s helyette elégségesnek tartotta, ha a magyart második nyelvként oktatják azokon a területeken, ahol a lakosság többségének anyanyelve nem magyar.
MISAD KATALIN