FotoMedia

 Számos fiatal számára a könnyûzene jelenti az egyetlen találkozást az élõ kultúrával Az elmúlt hónapokban ön szinte demonstratív módon vett részt a könnyûzenéhez kapcsolódó eseményeken. Találkozott Andrew Lloyd Webberrel, Miskolcon lerakta a Rockmúzeum alapkövét, közleményben emlékezett az Illés dobosára, állami kitüntetést adott át a Megasztár gyõzteseinek, a Sziget Fesztivált pedig Európa egyik legjelentõsebb kulturális rendezvényének nevezte. Igaz, hogy sokan máris „rockminiszternek” nevezik? Igen, hallottam errõl, de sosem tagadtam kötõdésem a mûfajhoz. Sajnálatosnak tartom, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedek során a mindenkori kulturális kormányzatok nem tekintették a kortárs kultúra részének a könnyûzenét. Márpedig Európa nyugati felén ez régóta evidencia, õk idejekorán felismerték, hogy sok fiatal számára ez e mûfaj jelenti az egyetlen találkozást az élõ kultúrával. A PANKKK program egyrészt deklarálja, hogy a könnyûzene ugyanúgy értékteremtõ mûvészeti ág, mint a film, az irodalom vagy a kortárs képzõmûvészet, másrészt segíteni próbál az arra érdemes zenekaroknak és elõadóknak. Amikor két évvel ezelõtt elõször hallottam Lovasi Andrásék kezdeményezésérõl, a minõségi rétegzenéket játszó együttesek és elõadók állami támogatásáról, megmosolyogtam ezt a naiv ötletet. Nem tartottam reálisnak, hogy egy közép-európai kulturális minisztérium felkarolja ezt a programot... Tulajdonképpen szerencsésen egymásra találtunk, hiszen én is hasonló véleményen voltam a könnyûzene helyzetérõl. Én is úgy láttam, hogy a dzsessz, az alternatív rockzene, a világzene hátrányos helyzetben van Magyarországon, hiszen alig játsszák a rádiók és a tévék, alig vannak vidéki klubok, ahol a zenekarok találkozhatnak közönségükkel, arra pedig valóban kevés az esélyük, hogy külföldre is eljussanak. A PANKKK fõ célkitûzései az élõ zene támogatása, a vidéki játszóhelyek fellendítése, az amatõr rockzenei színtér támogatása, valamint a magyar nyelvû zene külföldi megjelenésének segítése. A határon túli magyarokat bizonyára érdekelné, hogy várható-e valamilyen „kimozdulás” a környezõ országokba. Hozzánk ugyanis csak a kommersz pop-vonal elõadói és a hetvenes-nyolcvanas évek sztárjai jutnak el. A felvidéki fiatalok többsége nem is hallott például a Quimby zenekarról, a Másfélrõl vagy az Anima Sound Systemrõl. A következõ naptári évben még semmiképpen sem várható változás ezen a vonalon, hiszen nagyon szorosan kell gazdálkodnunk ahhoz, hogy egyáltalán beleférjünk a költségvetésbe. Hatékony és egyúttal felelõsségteljes módon akarjuk elkölteni a rendelkezésre álló anyagiakat. A PANKKK program elsõsorban a magyarországi vidéknek szól, a célja az, hogy felpezsdüljön a vidéki klubélet. Ezért azt javaslom a határ túloldalán élõ fiataloknak, figyeljék, mi zajlik a legközelebbi magyarországi településen, és ha tehetik, ránduljanak át egy-egy klubba. Nehéz volt „lecsippenteni” e célra a költségvetésbõl? Mert például nálunk elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyen célra akadnának anyagiak. Nálunk is elképzelhetetlen volt, még egy évvel ezelõtt is. Komoly harcot kellett vívnunk, hogy bebizonyítsuk: a könnyûzenében is van minõség, hogy az Illés együttes, vagy akár a Kispál és a Borz dalai a magyar kultúra fontos részét képezik. Azt szeretnénk, hogy a legjobbaknak legyen utánpótlásuk, azaz nem a legjobbakat akarjuk támogatni, mert õk már nem szorulnak rá, hanem azokat a tinédzsereket, akik most alakítják meg elsõ zenekarukat. A kommersz popzene térhódítása miatt sajnos azt látjuk, hogy a kisebb településeken nincs egy hely, ahová az igényesebb mûfajok kedvelõi elmehetnének. Máris elég nagy az érdeklõdés, eddig 160 klub regisztráltatta magát nálunk. Ha közülük csak százan jelentkeznek rendszeres programokkal, már az is sokba kerül. Ezért nem foglalkozunk egyelõre a határon túli megjelenéssel. Itt a Sziget Fesztiválon magától adódik a kérdés: milyen a mai magyar könnyûzene helyzete? Úgy látom, itt a minõségi mûfajoknak is hatalmas közönségük van, a kereskedelmi rádiók viszont kevés olyan zenekar számait játsszák, akik szerepelnek ezen a fesztiválon. Igen, két külön világ létezik egymás mellett, nem is értem, hogyan terjed a jó zenekarok híre az országban. Mert a rádiók által biztosan nem. Míg nyugaton egy-egy rádióadó nyolc-kilencszáz dalt játszik folyamatosan, Magyarországon csupán két-háromszázat. A választék tehát eleve limitált. Ezen is próbálunk lendíteni: az ORTT-vel közös pályázattal próbáljuk elérni, hogy a magyar könnyûzene sugárzási aránya magasabb legyen a jelenleginél. El lehet ezt érni? A rádiók ugyanis joggal kérhetik ki maguknak, hogy felülrõl beleszóljanak a mûsorpolitikájukba. Nem felülrõl akarunk beleszólni a zenekínálatba, hanem olyan rádióadókat szeretnénk támogatni, amelyek nagyobb arányban játszanak magyar könnyûzenét. Mi a rendszert akarjuk megreformálni, nem pedig konkrét elõadókat és együtteseket támogatni. Az Európai Unió elõírásai szerint egyébként sem lehet a közösség államaiban a nemzeti zenét a többivel szemben elõnyben részesíteni. Ezt egyedül a franciáknak sikerült kiharcolniuk, mondván, náluk ez több évtizedes hagyomány. Szerencsére sikerült elérni, hogy a kulturális minisztérium az ORTT-vel közösen 74 millió forinttal támogassa azokat a közszolgálati mûsorokat, ahol a magyar könynyûzene hangsúlyosabban jelenik meg. A jövõbeni frekvenciapályázatokban pedig új szempont lesz a magyar zene fokozott sugárzási aránya. Azt szeretnénk, hogy a zeneipari „piramis” alján levõ amatõr tömegbázisból kiemelkedhessenek a tehetséges zenészek, és létrejöjjenek a sikeres profi produkciók. Ahhoz, hogy a rádiók több magyar zenét játsszanak, és azokat külföldön is ismerjék, az állami ösztönzõk mellett esélyt kell teremteni ahhoz, hogy a fiatal generáció kitermelhesse a valóban színvonalas magyar könnyûzenét. JUHÁSZ KATALIN