FotoMedia

2002. október 22. Az 1956 utáni megtorlás ténye, mérete a rendszerváltás idején vált köztudottá. A legnagyobb felháborodást a 18. életévét betöltõ Mansfeld Péter kivégzése váltotta ki. Noha 1989-ben több tényfeltáró cikk jelent meg, a pártállami idõkbõl még források híján kialakult legendák szívósnak bizonyultak, majd az utóbbi években Mansfeld tragédiáját a „polgári-nemzeti” erõk használták fel aktuálpolitikai célokra. „16 éves volt Mansfeld 1956-ban, amikor „halálos bûnét” elkövette. [...] Két évet vártak, hogy felakasszák. Két évet vártak, hogy betöltse végre a 18. életévet...” – írta Bayer Zsolt (Új moralisták, farizeusok. Magyar Nemzet, 2001. XI. 14.), és lényegileg ugyanezt mondta Bencze B. György II. kerületi polgármester Mansfeld Péter emléktáblájának leleplezésekor Orbán Viktor kormányfõ jelenlétében (Napi Magyarország, 1999. XI. 6.) Mindkét állítás valótlan. Bár a 15 és fél éves, jó képességû, tetterõs esztergályos ipari tanuló a Széna téri felkelõkhöz csatlakozott, és Szabó bácsi összekötõjeként gépkocsival fegyvert, élelmiszert szállított, üzeneteket, utasításokat közvetített, a levéltári források ismeretében valószínûsíthetõ, hogy emiatt perbe sem került volna. Már 1989-ben két szerzõ is megírta – nagyon helyesen –, hogy Mansfeldet nem ’56-os tetteiért érte a retorzió, illetve csak közvetve (Kõbányai György: Az államellenes kamasz. Mai Nap, 1989. III. 24., Sz. P.: Mansfeld Péter ’56 legfiatalabb áldozata. Sztori, 1989. 7. sz.). Mansfeldet jóval inkább az 1958-as cselekedetei miatt ítélték el, jóllehet a hatóságok igyekeztek mindinkább „ellenforradalmi” ügyet kreálni. Mindebbõl következik, hogy a hatóságoknak nem kellett két évig várniuk, már csak azért sem, mert 1957. július 15-én hatályba lépett a 34. sz. törvényerejû rendelet, ami lehetõvé tette a fiatalkorúak halálbüntetését – ahogy erre Kõbányai és Sz. P. is rámutatott az 1989-es cikkében. Mansfeld Péter (és társai) cselekedete, célja megismerhetõ a levéltári forrásokból. Azt, hogy koholt perrõl lenne szó, még a volt védõügyvédje, sõt a családtagjai sem állítják. A nyomozást pedig nagymértékben segítették a volt rendõrökbõl, elhárítótisztekbõl álló börtönspiclik, akiknek rutinfeladat volt bármit kiszedni a tapasztalatlan gyermekekbõl. Mansfeld – a legendákkal ellentétben – a legkevésbé sem nevezhetõ tudatos szabadságharcosnak. „Azt nem tudom megmondani, hogy Szabó bácsi végcélja mi volt. Azért mentem a Szabó bácsihoz, mert mindenki odament. [...] Az ellenforradalom célja [az volt], hogy az 1945-ben megalakult forradalmi kormányt megdöntse” – mondta a tárgyalásán, 1958 októberében. Mátsik György ügyész azonban igazolva látta prekoncepcióját: „A II. r. vádlott világosan válaszolt arra a kérdésre, hogy mi az ellenforradalom.” A hõsteremtés bajnokai teljesen egyoldalúan mutatják be Mansfeld további céljait, tevékenységét is. Teljesen elhallgatják, hogy 1957-ben lopások sorozatát követte el, emellett 22 gépkocsit is „kölcsönvett”. Ezekért (ekkor fel sem merült a Széna téri tevékenysége) egy évre ítélték, de annak végrehajtását három év próbaidõre felfüggesztették. Még a nyomozás idején megszökött, majd három és fél hónapot töltött elõzetes letartóztatásban. Valószínûleg ez a fogság meghatározó élménye maradt, és a továbbiakban a haláláig a rendszer kiengesztelhetetlen ellenségévé vált. Valójában innen kezdõdik a Mansfeld-ügy. 1958 februárjában barátjának bátyjával, a három évvel idõsebb Blaski József betanított esztergályossal elhatározták, hogy „bandát” szerveznek, és lopott gépkocsival furikázva rendõröktõl, munkásõröktõl marokfegyvereket, igazolványokat, egyenruhákat zsákmányolnak, hogy ezek segítségével majd pénzt raboljanak. (A géppisztolyokat, kézigránátokat 1956 novemberében gyûjtötték össze – egy részüket Piros László volt belügyminiszter villájából –, de ezek kevéssé voltak alkalmasak ilyen akciókra.) A szervezést Mansfeld magára vállalta, és csatlakozott hozzájuk volt osztálytársa, Bóna Rezsõ és két náluk is fiatalabb fiú. (Egyiküket nem is ismerte.) Bónáék röpcédulák terjesztését javasolták, de Blaski nem akart politikai jellegû tevékenységben részt venni, és így Mansfeld is elvetette a röpcédulázást. Azt azonban elhatározta, hogy mindent megtesz „’56-os” sógora kiszabadítása érdekében, és hogy bosszút áll a spicliken. Azt tervezték, hogy három gépkocsira való „bandára” bõvítik a létszámukat, és mindenkinek szereznek fegyvert. „Attól sem kell félni, hogy esetleg egy idõre börtönbe kerülünk, mert úgyis meg fog változni a rendszer, és mi leszünk a nagy emberek, hajlongani fognak elõttünk” – gondolták. Végül is egyetlen akciót hajtottak végre: február 17-én az Árvácska utcai osztrák követség elõtt szolgálatot teljesítõ Vekerdi Elek rendõr törzsõrmestert lefegyverezték, betuszkolták az „autójukba” és elvették az igazolványait. Bár felmerült, hogy likvidálják, bántatlanul elengedték a Ságvári-ligetnél, csak azzal fenyegették, hogy ha felismerésükrõl jelentést tesz, akkor megölik. Másnap az akciók folytatásához hiányzott a kedvezõ alkalom. A Marx térnél veszélybe kerültek, motoros rendõrök igazoltatni akarták õket. A fiatalok tüzelésre készültek, miközben a volánnál ülõ Mansfeld teljes sebességre kapcsolt, s mivel az üldözõket sikerült lerázni, nem került sor fegyverhasználatra. Ez idõ alatt a nyomozók már keresték õket a lakásukon. Mansfeld javaslatára egy volt cellatársának feleségéhez indultak, hogy „igazságot szolgáltassanak”. Ugyanis az asszony ’56-os fényképek gyûjtéséért feljelentette a férjét, hogy összeálljon egy katonatiszttel. A többiek elfogadták Mansfeld véleményét, miszerint spiclivel mint ellenséggel végezni kell, akárcsak a katonatiszttel. Az is felmerült bennük, hogy a nõt megerõszakolják. Ezek a fogadkozások valószínûleg éppolyan komolyak voltak, mint a rendõr meggyilkolása esetében, ám váratlanul a volt cellatársat találták otthon. A következõ két napon mind az ötüket letartóztatták, és elindították ellenük az eljárást. Közülük ekkor csak Blaski töltötte be a 18. életévét. Az igazi hõstörténet csak innen kezdõdik. Mansfeld Péter magányában, reménytelen helyzetében példátlan bátorságról, lelkierõrõl tett tanúbizonyságot. Priccsérõl letört vassal akarta kihallgatáskor a nyomozóját leütni, és annak fegyverével, igazolványával megszökni. Terve eleve kudarcra volt ítélve, mivel a börtönügynök mindezt jelentette. Büntetés: öt nap sötétzárka. Ennek letelte után a vizsgáló megkérdezte, hogy mit akart tenni a vasdarabbal. „Kijelentem, hogy a fenti kérdésre nem vagyok hajlandó vallomást tenni” – hangzott a válasz. A börtönügynök jelentése szerint neki elmondta, hogy milyen rossz volt a sötétzárka, „de majd a vizsgálónak dicsérni fogja, hogy mutassa: még attól sem fél”. A spicli hiába figyelmeztette megbízóit, hogy Mansfeld a helyszíneléskor szökni készül: kínálkozó pillanatban kibogozta a csuklójára erõsített szíjat, és a négyméteres mélységbe ugrott. Valaki azonban utánakapott, elvesztette az egyensúlyát, és így az ugrás következtében két helyen eltört a karja. A rendõrök lövöldözése és anyjának kiáltása ellenére sem állt meg, elfutott egy rendelõhöz, ahol elsõsegélyben részesítették, majd a Karolina úti kórházba szállították, ahol elfogták. „Az volt a tervem, hogy a Borbolya utcában lévõ olasz követség elõl egy gépkocsit ellopok, és Sásdra vagy Sárbogárdra megyek apám rokonaihoz. Miután a kezem eltört, ettõl a tervemtõl elálltam. Úgy terveztem, hogy elsõsegélynyújtás után a Gellért-hegyre megyek, és ott fogok bujkálni a Villányi út környékén, amíg a kezem meg nem gyógyul” – vallotta. Ugyancsak kiderül a börtönügynök jelentéseibõl, hogy a kint lévõ barátait nagyon igyekezett menteni, és hogy a víg kedélyállapotát megõrizte, addig, míg az elõadója elõ nem állt azzal, hogy a sógorát „ki fogják nyírni”. (Valójában nem forgott az élete veszélyben.) A Balassa László–Kelemen Endre orvos páros szakvéleményében (!) ezt írta róla: „Egész vizsgálat alatt fölényesen és cinikusan, mereven beszél ellenforradalmi felfogásáról, a cselekménye helytelenségét nem hajlandó (még kismértékben sem) belátni.” A bírósági tárgyaláson sem törekedett arra, hogy a hatóságok szimpátiáját elnyerje. A legsúlyosabb vád a csoporttal szemben az „ellenforradalmi” szervezkedés és a kétszeres gyilkossági szándék volt. Az elsõfokú tárgyaláson Mansfeld védekezése elsõsorban arra irányult, hogy a nagykorú Blaskit védje, noha tudta, hogy az õ élete sincs biztonságban. Többször hangsúlyozta, hogy Blaskit semmilyen „ellenforradalmi célzat” nem vezérelte (igaz), magára vállalta a csoport szervezését (igaz) és a parancsok kiosztását (csak félig igaz). Vallomása szerint egyedül Blaski ragaszkodott a rendõr szabadon bocsátásához (nem biztos), a nõ megerõszakolásának gondolatát is õ vetette el (nem biztos). Tényszerûen állította, hogy õ és Blaski felváltva irányítottak. A teljességhez hozzátartozik, hogy ezt a taktikát nem tartotta be minden esetben. Nem hallgatta el, hogy Blaski – amikor a motoros rendõrök üldözték õket – pisztolyát készenlétben tartva felszólította társait arra, hogy készüljenek fel a tüzelésre. A két gyilkossági kísérlet közül csak egyik bizonyítására tehettek kísérletet. Vekerdi Elek törzsõrmester tanú azonban a legkevésbé sem igazolta a vádat: „arról nem volt szó, hogy engem megölnek. [Blaski] még azt is mondotta, hogy nem lesz bántódásom. [...] A vádlottak kihívó magatartást nem tanúsítottak. [...] Blaski cigarettával is megkínált engem.” Mátsik György ügyész azonban mindenáron példát akart statuálni: „Igen nagy a vádlottak társadalmi veszélyessége, akik a kapitalista restauráció törekvõi. Kiemelni kívánom, hogy ezen bûnügyben másképpen kell vizsgálni azt a tényt, hogy a vádlottak valamennyien munkás szülõk gyermekei, úgy kell vizsgálni, mint osztályárulókat. Nem megtévedt emberekrõl van szó, hanem tudatos ellenforradalmárokról. [...] Kiemelni kívánom továbbá, hogy politikai síkon nincs fiatal- vagy idõsebb korú vádlott. Velük szemben a legdrákóibb szigorral kell eljárni a büntetés kiszabásánál.” Blaskira és Mansfeldre egyaránt halálbüntetést, a többiekre súlyos börtönbüntetést indítványozott. Ettõl a vérgõzõs beszédtõl még Mansfeld is megijedt, de nem annyira, hogy ne védte volna továbbra is az ugyanolyan veszélyben lévõ barátját, annak ellenére, hogy Blaski ezt addig sem viszonozta. Az utolsó szó jogán ezt mondta: „Valóban I. r. vádlott-társam nem tudott arról, hogy mi mit akarunk csinálni. Mostani cselekvõségünket az ellenforradalom hatása következtében követtük el. Csak a nyomozás során szereztem tudomást arról, hogy tulajdonképpen kicsoda is volt Szabó bácsi. Kérem a bíróságot, hogy vegye figyelembe fiatal koromat, és szeretnék dolgozni még, ha nem ítélne halálra.” A Guidi-tanács 1958. november 21-én végül is 2:1 arányban az „életre” szavazott. Nem így 1959. március 19-én a másodfokú bíróság Vágó Tibor tanácsa, amely felerészben elfogadta Borsi Zoltán ügyész vádbeszédét, amelyben „a fellebbezési óvást valamennyi terhelttel szemben fenntartja. A tényállás helyes. [...] A terheltek nem kifejezetten rablóbandát szerveztek. Politikai célkitûzéseik voltak. [...] A büntetés kiszabásánál azonban tévedett az I. fokú bíróság. A terheltek következetesek, elszántak voltak. I–II. r. terheltnél a legszigorúbb büntetés kiszabását, a többi terheltnél arányosan súlyosabb börtönbüntetés kiszabását indítványozza”. Mansfeld az utolsó szó jogán nagy részben megváltoztatta addigi vallomásait, és a halálos ítéletének kihirdetése után kegyelmet és perújrafelvételt kért. (Blaskinál megmaradt az életfogytiglan.) A népbírósági tanács azonban egyhangúlag nem ajánlotta kegyelemre. Meggyõzõdésem, hogy kíméletlenségük magyarázata nem a vádpontokban rejlik. Azt nem tudták elviselni, hogy Mansfeld még teljes reménytelenségében is dacolni mert velük. Ezért tûnhetett javíthatatlan, átnevelhetetlen „ellenforradalmárnak” szemükben. Az ítélet végrehajtására 1959. március 21-én, tizenegy nappal a 18. születésnapja után került sor. Eörsi László