FotoMedia

 Az ipolysági Simonyi Lajos Galériában a hónap végéig látható Lábik János tárlata
Az ipolysági galéria névadója, Simonyi Lajos leginkább tájképeirõl ismert, s a tájképfestészet véleménynélküli, a tárgynak festõi énjét szinte teljesen kiszolgáltató ágát mûvelte. Lábik János párkányi képzõmûvésznek a galériában október 31-ig látható, ötvenkét alkotása Simonyi nyomdokaiban haladva felmutatja a tájat, de nem kezd velük semmit, és festõi eszközei is túlságosan zavarodottak ahhoz, hogy saját világot közvetítsenek ezek a képek. Tetszeni akarnak, ismerõsek szeretnének lenni, biztonságérzetet kínálnak a nézõnek. Minden látszat ellenére Lábik János képei mégsem adják meg könnyen magukat, legalábbis annak, aki a XX. század elsõ felének izmusain nevelkedett, de nem hagyják hidegen a kortárs festészet legújabb turpisságai, játékai, vizsgálódásai sem. A tájkép mindenkinek tetszik, persze, ha a táj ismerõs vagy ismeretlenül barátságos, esetleg barátságtalanságában emberi lelkiállapotokat tükröz. A táj nosztalgia, hiszen ûzött, rohanó ember a mai kor gyermeke, aki szinte el van zárva mindennapjaiban a természet lágy ölétõl. A gyermekkor, az idill, valamiféle sohasem létezett aranykor utáni vágy megtestesülése, édes vagy nyugtalan elvágyódás. A legkönnyebb vallomás saját magunkról, a hovatartozás biztosítéka, vagy gyógyír a sehová sem tartozás sebére. A szépség megtestesülése. Vagyis csupa közhely. A tájkép a festészet megnyugtató frázisa. Természetesen a festõ saját egyéniségén átszûrve megteremtheti a saját táját, a saját szemszögét, a személyes stílust. Lábik János ilyenre nem vágyik. Tájképei saját világgal nem rendelkezõ festõnek mutatják õt, aki rálel idõnként a szépre, vagy az izgalmasra, de ez mindig véletlennek tûnik, esetlegesnek, szerencsének csak, nem munkának, nem koncepciónak. Az Önarckép, a Téli Bazilika típusú képei egy naiv festõt rejtegetnek, elnagyolt, szinte gyerekes az ábrázolás, de annyira mégsem, hogy önfeledtséget, tudatos vállalást érezzen a szemlélõ a festményekre pillantva. Az Õszi nap, Õszi ragyogás I. és II. típusú képek pedig a szépelgõ, az idealizáló, a bágyadt õszi hangulatot súlyos arany-csillámlássá ügyeskedõ festõt sejtetnek. Az elsõ terembe került festmények általában nyugodt, derûs tájakat mutatnak, van valami bennük a naiv festõk darabosságából, merevségébõl. A második terem falai zaklatott tájakkal teltek meg, baljósan sötét színek, nyugtalan kavargás. A címadás is eltér a másik két teremben látható gyakorlattól, nem egzakt megnevezések olvashatók a címkéken, de szimbolikus, hangulatfestõ mondatok, kifejezések: A csend árnyékában, A pusztulás emlékei, Érzelmi vetületek. S még az ártatlanabbnak tûnõ szavak is szimbólumokkal terhesek: Holdfényben, Vihar után, Virradat, Szülõföld. A harmadik teremben a legvegyesebb az anyag, még annyira sem lehet közös nevezõre hozni a képeket, mint az elõzõ termekben, kultivált vadság, a szépség öncsalástól sem viszszariadó hajszolása, a formákat életnélkülivé hûtõ naivitás egyaránt fõszereplõje a kiállításnak, s persze az ihletett pillanatok vagy a megszokottat pontosan kitöltõ rutin. A táj ritkán kap mélységet, általában színes, lapos felület marad. S mégis a táj mágiája áttör az óvatosságon, a kiszámíthatóságon, idõnként ellentmond Lábiknak, s valóban túlmutat önmagán.
FORGÁCS MIKLÓS