FotoMedia

 Regényeibõl, fél évszázados írói, emberi tapasztalatainak birtokában kirajzolódik törekvéseinek értelme

Európa maga mögött tudhatta az elsõ világháborút és készült a másodikra. Mintegy fordulópontot jelölõ korban születtek tehát, amely egyben választóvonalat jelenthetett. Amennyiben az idõnek nyoma lehet a születõ nemzedékek életjegyeire, rájuk is ily módon hathatott.

Ezért jó újra olvasni Dobos László könyveit. Hasznosat akartam írni, de a hasznosság fogalmában nincs minden benne, amit mondani szeretnék. A lényeg, hogy jó újraolvasni a mûveket, ebben benne van a hasznos is! Az életünkbõl olyan kort idéznek meg, amelyet késõbb, sikertelenül, szerettünk volna elfelejteni, felszabadultan eltemetni. De ez is bonyolultabb! Szívesen felejtettük volna, ugyanakkor erõs kényszert éreztünk, hogy újra meg újra felidézzük, mementóként megmutassuk. Nemzedékünk sorsa csupa ellentmondásból áll. De Dobos regényeibõl, fél évszázados írói és emberi tapasztalataink birtokában kirajzolódik és felértékelõdik törekvéseink akkori és mai értelme. Elõbb azonban néhány szót a nemzedékrõl. Az elõttünk járó korábban születettek többet éltek meg a régi világból, a háborút felnõtt fejjel látták, részesei is voltak, több tapasztalattal, más szemmel nézhették az utána következõ éveket. Az utánunk jövõknek legfeljebb közvetett emlékeik vannak a múltról, mintegy beleszülettek a jövõbe. A harmincas nemzedék korváltozások határmezsgyéjén, mintegy vízválasztó gerincén eszmélkedett. Gyerekkoruk kalanddá formálta számukra a háborút. Amikor a háború után kamaszfejjel a képzelet szabadságára és érzelmi kalandokra lett volna szükségük, a kor földönfutókká tette õket. Történelmi erõk csapdába terelték õket, s az igazságtalan kor azt sugallta számukra: ilyen az élet, el kell viselni! S amikor a csapda megnyílt, a szabadulástól és mohó vágyakozástól mámoros nemzedék lelkesen bemenetelt a születõ társadalom önellentmondásos ketrecébe, a másik csapdába, amely felnõtt korának térideje lett. Itt kezdõdhetnek a nemzedék titkai. Sajátossá teszi õket. Koloncként vonszolja adottságait, fékez(het)ik szárnyalását, növelik gondterheltségét és formálják erkölcsét, befolyásolják munkája természetét, és megszabják jóhiszemûségét. Eszmélkedése tragikus idejét, csodátlan fiatalságát nem feledheti.

Az 50-es évek elejérõl Dobos Sodrásban címû regényébõl való a következõ kép: a fõvárosi járdán a sugárút szélén, nagy papírkofferen fiatalasszony ül, férje felette áll, egy hete esküdtek, szinte gyerekek, s ahogy népiesen mondják: várják a jószerencsét. Éjszakáikat az állomáson töltik, albérletet keresnek. A nemzedék pályája lakáskereséssel kezdõdik. Faluról, vidékrõl jöttek, új honfoglalás bajnokaiként, meghódítani a fõvárost, bevenni a szellemi magaslatokat, elsajátítani az értelmiségi életet. A történelem önkényes kényszere után a tettek önkéntes kényszere következett. Létfilozófiájuk: a történelmi értelmû tettekért végzett munka – kötelesség!

Dobos László közéleti pályaíve ismert. Kisebbségi intézmények létrehozása és irodalomszervezés, fontos tisztségek vállalása és a félreállítás igazságtalansága, nemzeti ügyekért végzett munka a számos közösségi tett. Ez alkalommal azonban inkább az íróról szólnék s mûveirõl. A közösségi és írói munka amúgy is összefüggnek, egy tõrõl fakadnak s összefolynak. A lapalapítás és regényírás genezise hasonló. Könyvei eligazítanak mûvészi erényei és szellemi arculata kérdéseiben. S a titokra is rávilágítanak, amit nemzedéki méretben érzek bennük. Pályája kezdetétõl elméleti embernek, a tettekre alkalmasnak készült, de a lírikus látáshoz is van érzéke. A fõiskolán irodalomelméletet tanít, már elsõ regényén érezni újító – modernizáló – vonását: a Messze voltak a csillagok (1963) új témakezdeményezés és formai lelemény jegyeit viseli. Korai jelentés a „málenkij robot”-ról s az onnan való szökésrõl, amely köré háborús kor- és kórkép kerekedik. A mû esztétikuma korhoz kötött, életanyaga és nyelvezete idõtálló. Dobos életérzésében tényszerûség és természetes líra munkál, s valami egyszerû, mert elemien természetes hõsiesség. Elsõ regényeink egyike. Nyelvezete tárgyilagos, nem stilizál, kijelentõ és ténymegállapító, hasonlatai sem túlzók. Némi romantizáló ízt is érzünk benne, valamiféle szerény emelkedettség és egyszerû pátosz színeit. Formai értelemben elsõ kísérleti regényünk, idõrendje nem kronologikus, cselekménysora nem lineáris, az én-regény módszerével monologizál és célszerûen váltja az idõsíkokat: a hatvanas évek elején modern jegyek! A fülszöveg szerint „az egyéni és nemzeti önismeret regénye”. Mondja és minõsíti történelmünket, a humánum apró szikráit érezteti, a veszteségek áldozatait puritán érzéskoszorúval övezi.

Dobos alkotóerõi építkezõ jellegûek. Adottságként és jellemként nemzedékére utalnak. Önmagáról szólva is sorstársairól beszél. A szlovákiai magyar lét dramatikáját építi. De ahonnan egyetemes magaslatok felé vezethet út. Annak idején alighanem elveszett volna ez a nemzedék, ha nem az önkifejezést választja módszeréül, hanem netán az ideológiai látomások dalnoka lesz, vagy individuális absztrakciók jajongója! Sorsa tette közössége létének kifejezõjévé, elfogadva a kor kihívásait. Önmagát és olvasóit nyerte általa. Mást nem tehetett. S alkatából következõen azóta is ezen az úton jár. Annak a jegyében telt élete, hogy a nagy vízválasztó meredély pengeélén jár, két oldalról szakadék s körülötte állandó a szélfúvás. Talán romantikus kép, de – tudja az író! – a belsõ mélységek, ahol az ösztönök riadtan követik helyüket a világban és igen... évtizedeken át gyakran a végzet sündörgését érezték maguk körül, ez a feszültség csak alkalmas metaforákkal érzékeltethetõ.

Második regényében mindez benne van. A Földönfutók szlovák és magyar hõsének drámája összefüggésében jellemzi a régiót. Sorsuk népi eredetû, mindkettõjüké a történelem zajlásában fogant. A történelem inkább átka, mint áldása ennek a tájnak. Nem lehet itt szélárnyékban élni! Mintha a bodrogközi táj – más szerzõink mûveiben egyéb tájaink – a világ huzatosabb helyei lennének. Ezért a sorsok – többségiek és kisebbségiek – változatosan drámaiak. A régió õsidõk óta bõ helyt ad a tragikumnak. Sugallatára mind a sorsok, mind az írói látás természete tragikus. Dobos szövegeiben, alkatára jellemzõen, alig ismeri a komikumot, tehát a dráma könnyedebb, felmentõ lehetõségét, nem épít írásaiba könnyítõ, humoros elemeket, nem lát pihentetõ derût. De elborzasztó kataklizmákat, apokaliptikus látomásokat sem, s ez így van jól! agy marad az élet „égi mása” (Arany) emberi méretû, elviselhetõ, és irodalmi érték. Történetei annak a mindennapian korszerû drámaiságnak a jegyében folynak, amelyben a régió népe, szûkebben a szlovákiai magyarság él. A Földönfutókban már jelentkezik az élettények körképszerû gazdagsága és mitizált jelenségek ikonjellege, amely majd következõ könyvében kiteljesedik. Az Egy szál ingben a 70-es évek elsõ felében, a közéletbõl való félreállítása idején született, a szerzõ megjelenésében sem lehetett biztos. De írói útjáról a méltánytalanság és bizonytalanság sem térítette le. Nem választotta a meghasonlott pózát, íróként önmaga maradt. Hûen a nemzedéki adottságokhoz, a pengeélhez. Magatartását akár közéleti következetességnek is minõsíthetnénk, magam inkább mély létérzékelésnek és szellemi makacsságnak vélem: önmagához való görcsös ragaszkodásnak. Szövege is ezt tükrözi. Emlékszem, annak idején hajlamosak voltunk némely részletben eszmei támpontokat (is) látni, korábbi közéleti munkájának visszfényeként. Talán lehetne így is értelmezni, mégis tévedtünk. Az Egy szál ingben a korábbi mûveket meghaladó darabja Dobos szellemi útjának, az írói alapszemlélet és a választott történetiség és morál folytatása. A kor esztétikumának szerves része, amit politikumnak véltünk, a kisebbségi lét drámáinak és tragikumának sajátos eleme, az élet jellemzõje. Akár a Sodrásban, ahol párbeszédek anyaga és gondolati értékek formája az ideologikus közbeszéd, eszmeszilánkok, melyek sorsdöntõk lehettek. A huszadik század õrületének jellemzõje, hogy hasonló szilánkokat kivallassanak az emberekbõl és megbüntessék értük õket! Az Egy szál ingben így lett magyarságunk múlt századi életének, a keleti végeknek a történelmi rajza, sajátos esztétikummal bíró tablója, melyrõl egykori élõk és holtak mítoszba révült arca néz ránk, közöttük egykori önmagunk is ott van, ahogy hisz és reménykedik!

A mítoszt nem véletlenül említem. A maradandóság és egyetemes érvény biztosítékát látjuk benne. S néha kérdezzük, mikor lesz a nemzedék sorsából, történelmünkbõl mítosz, amely a szélesebb körû érdeklõdést s a világot is megérintheti?! Dobos László mûvei bírják a közös sors kifejezõdése mitikusnak mondható jellemzõit. Stílusa okán is. A már említett komor és egyszerû nyelvezet helyenként archaikus elemeivel, a drámai szemlélet, mely a pillanatban látja a jelen és múlt tragikus villanásait, aztán létélményként valamiféle elemei „népiség”, õsi zsoltárszerûség, mely a sajátos heroizmus, bizonyos mindennapi hõsiesség kísérõ motívuma. A mítoszok csodaelemei – lévén szó emberekrõl s nem istenekrõl! – nem kapnak helyet, de az erények hõsiessé magasztosulhatnak. Mint a Sodrásban fiatal férjének alakja, ahogy borongva szemléli a sugárút forgalmát, míg fáradt aszszonya a nagy kofferen ülve pihen.

A Gondok könyvének esszéi, az Engedelmével címû novelláskönyv történetei, a Hólepedõ öntépõ vallomásossága – nincs menekvés! A magyar értelmiségi sors hazai variációja a palettán. Zárt körben mozog az író – mint nemzedéke –, spirálszerûen emelkedhet, de végül visszaér önmagához. Nyelvi-formai kísérletei sem törik át a kört, van ebben makacsság is, emelkedettség is, mert determinált igazság vállalását jelenti. A kísérletek is csak arra kellenek, hogy a hûségnek a formája idõszerû és hiteles legyen!

Bizony László, még írói becsvágyunkat is a sorsunk határozta meg! Azokat a régi idõket már sírásók nélkül is temetik az életenergiák, a múló idõ zúdítja rá a göröngyöket. A kozmikus idõ realizmust parancsolt ránk. Bizonyára alkatilag erre voltunk alkalmasak. Megfért bennünk a hit és a csalódás, s talán a remény „kékmadara” sem szállt el láthatárunkról. Nem kitalált metafora, hogy vízválasztó gerince élén jártunk, cipeltük a kockázat koloncait s talán a sorsvállalás fényébõl is felvillantottunk némi szikrát. Erõt, egészséget a további munkádhoz, László!

DUBA GYULA