FotoMedia

 250 évvel ezelõtt, 1755. november 1-én felbecsülhetetlen emberi és anyagi áldozattal járó földrengés és pusztító tengerrengés sújtotta a 275 ezer lakóval Európa negyedik legnagyobb városának számító portugál fõvárost. Az elsõ katasztrófavédelmi terv végrehajtójaként jelentkezõ államminiszter, Pombal márki nagyvonalú víziója egy felvilágosult metropolisz alapjává vált és a késõbbi fejlesztéseket is hibátlanul befogadta.
Földrengés, tûzvész, cunami: 60 ezer áldozat
Az elsõ rengés délelõtt 9.30-kor rázta meg Mindenszentek napjára készülõ Lisszabon lakóit. 10 percen belül három nagyobb lökéshullám rengette meg a portugál fõvárost. A sokkal erõsebb második rengés a város felét romba döntötte: több mint húsz templom és több tucat épület omlott össze, rögtön maga alá temetve a mindenszentek napjára összegyûlt tömegeket.
A váratlan riadalom pánikszerû életmentésre kényszeríthette a lakókat. Az összeomló házakban gazdátlanul hagyott, világításra használt gyertyák és a fõzésre használt tüzek hamar lángba borították környezetüket. A harmadik rengés után a pusztító tûz vette át a hatalmat. Az utcákat és köztereket ellepõ menekülõk miatt nem nyílt lehetõség az oltás megszervezésére. A tûz gyorsan terjedt és rövid idõn belül Lisszabon nagy része lángokban állt. A tûzvész egy héten keresztül tombolt a városban.

A lakosság megpróbált menedéket keresni a tengerparton és a Tejo folyó torkolatban horgonyzó hajókon. De még csak ezután, órákkal késõbb következett a legrosszabb: óriás hullámok csaptak ki a Tejo folyóból és elöntötték a város alsó részét. A cunami végigpusztította a partvidéket és a folyótorkolatot, az épületeket összelapította, a lakónegyedeket elöntötte, a hajókat felborította és elsüllyesztette. A vízoszlop magassága Lisszabonnál 6 méterre tehetõ, de egyes partszakaszon - a becslések szerint - ezt többszörösen meghaladhatta. Hatását a környezõ országokban is érzékelték. A hullámhegy csökkenõ intenzitással elérte Franciaország, Nagy-Britannia, Írország, Belgium és Hollandia partjait, míg Gibraltárnál a Földközi-tenger 2 métert emelkedett. A cunami délutánra átkelt az Atlanti-óceánon, és egyméteres tengerszint-emelkedést okozott az Antillák szigetvilágában.
A rengések pusztításából és kiterjedésébõl a tudósok arra következtetnek, hogy erõssége elérhette a Richter-skála szerinti 8,6-os értéket. A rengésben gyakorlatilag folyékonnyá vált a város alatti öntéstalaj: sok épület még azelõtt elsüllyedt, hogy a rengésben összedõlhetett volna. A földrengés feltételezett epicentruma St.Vincent-tõl 200 kilométerre nyugat-délnyugatra, az Atlanti-óceánban lehetett. A legnagyobb pusztítást délnyugat Portugália legnépesebb településén, a fõvárosban okozta, de jelentõs károk keletkeztek Marokkóban, Algériában és délnyugat Spanyolországban. Csak Lisszabonban 15 ezer ember vesztette életét, de a földmozgásokat még Franciaországban, Svájcban, Itália északi részén és a távoli Finnországban is érzékelték.

Leírhatatlan sorscsapás
A hármas természeti csapást követõen a pusztítás leírhatatlan volt. A kataklizma 60 ezer halálos áldozatot követelt és letarolta a virágzó portugál fõvárost. Szemtanúk leírása szerint "A lehetetlenre vállalkozik, aki megkísérli leírni azt a mérhetetlen fájdalmat és az emberekre gyakorolt sokkhatást, amit ez a szörnyû sorscsapás jelentett. Megszámlálhatatlan tömegben jajgattak a törött végtagú emberek, akik saját szeretteik szeme láttára a lángok között szenvedtek nyomorult kínhalált."

A szemtanúk írásai megjelentek az újságokban is. A kortársak kezdetben úgy gondolták, hogy a nagy földrengés isten büntetése volt a bûnös város számára. Filozófusok és vallási vezetõk vitatkoztak, hogy a földrengés során vajon a természet pusztító ereje vagy isten akarata mutatkozott meg? Az isteni büntetést szónoklók újabb csapásokról beszéltek. Voltaire egy versében például elismerte a gonosz jelenlétét, s az embert gyengének és boldogtalan sorsra ítéltnek nevezte.

Végül a tudományos szemléletmód kerekedett felül, és a figyelem az újjáépítésre összpontosult. Az újjáépítés áldozatos munkájának eredményeképpen jött létre a napjainkban is ismert modern Lisszabon városszerkezete.

Az újjáépítés víziójával egy parókás arisztokrata jelentkezett
1755. novemberében a felfedezések korának Lisszabonja, a mór, reneszánsz, gótikus épületekkel tarkított 275 ezres város romokban hevert. A rekonstrukció víziójával Pombal márki jelentkezett, aki hatékony intézkedéseivel a politikai hatalmat is hamar megszerezte.
A régi királyi palotát teljesen lerombolta a földrengés és az árvíz. A Bragança-házból származó I. José (1750-1777), aki kortársai szerint jobb kártyás volt, mint uralkodó, úgy döntött, hogy visszavonul vidéki birtokára és nem tér vissza sosem Lisszabonba. Még szilárd tetõ alatt sem volt hajlandó tartózkodni. Praktikusan államminisztere, Sebastiao José de Carvalho e Melo (a késõbbi Pombal márki) vette át az irányítást. A feljegyzések szerint a király megkérdezte államminiszterét, "Most mi tévõk leszünk?" - mire Pombal ezt válaszolta, "Eltemetjük a halottakat és élelmezzük az élõket".

Pombal márki csomagjában az alábbi eszközök szerepeltek:
Azonnal megbízta a katonaságot, hogy lássa el élelemmel a várost.
A járványok és fertõzések elkerülésére több tízezer bomlásnak indult emberi testet kellett bárkákkal elszállítani és a tengerben elsüllyeszteni.
A fosztogatások megállítására és a tömeges elvándorlás, elmenekülés csökkentése miatt Pombal márki engedélyt bocsátott ki minden lisszaboni lakos és utazó számára.
A bírói testületek számára lehetõvé tette, hogy a helyszínen elítéljék, megbüntessék és felakasszák a fosztogatókat.
A nyerészkedõk ellen az élelmiszer árak szabályzásával lépett fel: eltörölte a halra kivetett adókat, az építési anyagokat pedig lefoglalta. Áruval megrakott hajó nem hagyhatta el a kikötõt.
A hajlék nélkül maradt lakosságot sátrakba költöztették. A háztulajdonosoknak megtiltotta bérlõik kilakoltatását, így bárki hazatérhetett.
A papok számára megtiltotta, hogy szentbeszédekben szónokoljanak a világvége közeledtérõl.

A világ egyik legfényûzõbb városából az elsõ tervezett közösség

A portugál gyarmatok gazdagságát felhalmozó Lisszabon templomai, vámháza, fényûzõ operája és királyi palotája, minden mûkincsükkel és értékükkel oda lettek. Pombal építészeket és mérnököket kért fel a város új terveinek elkészítésére. A fõ kérdés az volt, hogy a romokat hátrahagyva egy teljesen új város építését kezdjék meg egy új helyen, vagy Lisszabont építsék újjá, széles utcákkal és tágas terekkel. Pombal az utóbbi mellett döntött: a középsõ, leginkább sérült Baixa negyed összes házát új alapokra helyeztette.

Kiszemelt építésze, Manuel da Maia négyemeletes házakkal övezett geometrikus utcahálózatot álmodott neoklasszikus homlokzatokkal, íves kapualjakkal, téglalap alakú ablakokkal a második és harmadik emeleten, apró négyzetes ablakokkal a legfelsõ szinteken. Lisszabon vált az elsõ tervezett közösséggé: a nemesség számára az utcaszint helységei szolgáltak, a felettük lévõ szobák a szolgáké, a felsõ emeletek a mûvészeké.
Pombal politikai motívuma az volt, hogy a várostervezés és fejlesztési munkálatok eredményeképpen Lisszabon a királyi városból a középosztályi kereskedõvárosává váljék. A palota nem is épült újjá, viszont egy teljesen új kereskedelmi negyedet alakítottak ki a városban. A tengerparti palota elõtti tér kereskedelemi funkciót kapott és piactérként mûködött tovább. Vagyis a lisszaboni földrengésbe nemcsak hogy beleremegett a monarchia intézménye, de az újjáépítésben majdnem el is tûnt.
A földrengések rendszerint politikai eseményeket indukálnak. 447 januárjában például földrengés pusztította el a Konstantinápolyt védõ falak nagy részét, amelyben 57 torony omlott össze. Attila, a hun uralkodó azonnal a Keletrómai Birodalom ellen fordult, ki akarta használni ellenfele megrendült állapotát. Összehívta szövetségeseit, és megindult a fõváros ellen. A nagy sereg három hónap alatt ért a fõváros romosnak vélt falaihoz. Ezalatt azonban Konstantinápoly lakossága helyreállította a károkat, ami még ma is nagy teljesítménynek számítana. Attila emiatt nem is vállalkozott a város ostromára.

Pombal egyik legnagyobb dobása az volt, hogy az új házak falát földrengés biztosra terveztette. A romhalmokat sem hordták el, hanem a vizenyõs talajnak elegendõ alapozást hagyva ráépítkeztek.

Az eredmény lenyûgözõ lett: aki ma ránéz a lisszaboni Baixa negyed térképére, majd házaira, maga is meggyõzõdhet arról, hogy de Maia építész tervei hogyan keltek életre és változtatták a középkori hamuval belepett várost egy felvilágosult metropolisz víziójává. A Pombal idejében kialakított utcák befogadták a villamos- és autóforgalmat is, a tágas terek pedig ma sem vesztettek sokat az építész által megálmodott térélménybõl