FotoMedia

505 milliót hagytak ott a Mû-terem Galéria múlt heti árverésén a licitálók, s megszületett az idei festményár-csúcs is. Repkedtek a tízmilliók a sokszor évtizedekig bujkáló képekért, egyes mûtárgyak hét-nyolcszoros áron keltek el, holott több szakértõ szerint száz százalékos biztonsággal egyetlen festményrõl sem lehet kijelenteni: ez eredeti, nem pedig kiváló másolat. Tény: rengeteg hamisítvány forog az ötmilliárdos magyar mûkincspiacon.
220 millió, 160 millió, 95 millió forint - az eddig Magyarországon, magyar festõ munkájaként elkelt három legdrágább kép ára. Vajon mi a felsõ határ? "Ha valaki rákattan egy képre, ott nincs megállás. Egyszerûen nem létezik felsõ határa a licitre kerülõ magyar festményeknek, mert a mûtárgyak gyûjtése olyan, mint a szerelem. Amikor beleszeretünk egy nõbe, akkor nem számolgatunk" - mondja Borsos Mihály mûvészetfilozófus, a Társalgó Galéria tulajdonosa.
Nem derülhet ki a vásárló neve
Az öröklista elsõ két helyét Munkácsy Mihály 220 millió forintért elkelt Poros út I.(kikiáltási ár: 75 millió), és a 160 millióért elárverezett A baba látogatói (kikiáltási ár: 60 millió) címû mûve foglalja el, jelenleg e két képért adtak Magyaországon százmillió feletti összeget. Boros Judit Munkácsy-szakértõ szerint azért, mert itthon és külföldön is õ a legismertebb magyar festõ, azt viszont már nem lehet egyértelmûen kijelenteni, hogy õ lenne a legjobb.
A Nemzeti Galéria mûvészettörténésze úgy véli: az elõttünk álló években Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly vagy Vaszary János egy-egy fõmûve is felülmúlhatja a 220 milliós jelenlegi árcsúcsot, ugyanakkor Munkácsytól nem valószínû, hogy rekordesélyes kép kerül a közeljövõben kalapács alá. "Stabil gyûjteményekben vannak" - állítja a mûvészettörténész. Viszont ha a 2003-ban elkelt Poros út I. és A baba látogatói tulajdonosai úgy akarnák, ezeket jelenleg még magasabb áron, jelentõs haszonnal lehetne értékesíteni.
A tulajdonosokat nem volt módunk megkérdezni, Boros Judit szerint még a szakma elõtt is titok, hogy kik azok. Õ azt állítja: kizárólag a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal ismeri a szerencsés - és igen jómódú - személyek nevét, egy-egy kiállítás esetén a Nemzeti Galéria is csak hozzájuk fordulhat egy kölcsönügylet megsegítéséért. Virág Judit galériatulajdonos szerint egy aukciósházból két dolog nem szivároghat ki, hogy ki adta el, s hogy ki vette meg a képet.
Mekkora a magyar mûkincstorta?
A Virág Judit által vezetett Mû-terem Galéria múlt heti aukcióján 505 millió forintért vásároltak a licitálók. Õszi aukciójuk legmagasabb áron értékesített darabja, egyben ez évi rekord: Ferenczy Károly Nyári est címû munkája 16 milliós kikiáltási árról indulva érte el a 80 millió forintos leütési összeget. 70 milliónál még négy kéz volt a magasban.
A félmilliárd feletti vételi ár 11 százaléka a galériáé, Virág Judit elmondta, hogy a többség általában 20 százalékos haszonkulcsával ellentétben õk ennyiért bonyolítják az adásvételt. Persze függhet ez egy-egy alkalommal a tulajdonossal kötött külön megállapodástól is. Andrási Gábor, a Mûértõ címû szaklap fõszerkesztõje szerint azonban vannak olyan galériák is Magyarországon, amelyek egy-egy képre 100 százalékos profitot tesznek.
A mûkincstorta nagyságát, vagyis a hazai mûtárgypiac egyévi bevételét Virág Judit 4-5 milliárdra teszi. Ennek az összegnek a festmények 70-75 százalékát adják, amibõl 90 százalék körüli a hazai mûvek aránya. Andrási Gábor szerint ennél nagyobb volumenû lehet a szürke gazdaságban tulajdonost cserélõ képmozgás "számlája", vagyis amikor az aukciósházakat és galériákat kikerülve köt üzletet két magángyûjtõ, vagy közvetlenül a mûvésztõl vásárolnak.
150 millióig tolongás volt
Három ok miatt vásárolnak nagy értékû képet az emberek. "Vannak, akik beleszeretnek, vannak, akik befektetnek és vannak, akiket rábeszélnek" - állítja Borsos Mihály, azt viszont nem tudja megmondani, hogy melyik réteg, milyen arányt képvisel.
"Az aukció egy nagy társasági esemény" - mondja Virág Judit, ahol az eladók, a vevõk, az éppen nem üzletelõ érdeklõdõk és a pénz nélküli bámészkodók is megjelennek. A Mû-terem rendezvényein alkalmanként 1200-1500 ember is. Az [origo] érdeklõdésére elárulta, hogy mind a 220 milliós, mind a 160 milliós Munkácsy megvételekor ott ült a tömegben a vásárló, tehát nem telefonos licit volt - mindez persze csak utólag publikus.
A 220 milliós Poros út-ért egészen nagy versenyt vívtak, 100 és 150 millió között még sokan licitáltak az áhított képért, 150 millió felett már csak ketten küzdöttek. Érdekes szám a szorzó, vagyis, hogy a kikiáltási árnak hányszorosa lesz a leütési. Virág Judit elismeri, hogy ezt mesterségesen is lehet növelni, mondjuk egy irreálisan alacsony induló árral. "Nekem is kell néha ez a kis játék. Úgy lehet jól vezetni a licitet, ha sok kéz van a magasban" - teszi hozzá.
Andrási Gábor szakíró viszont nem jár aukciókra, szerinte nem véletlen, hogy egyesek pont színházban rendezik ezeket az eseményeket.
Kalandos körülmények - magasabb ár
A Mûértõ fõszerkesztõje nem hisz a képeket körülvevõ nagy sztorikban sem, úgy gondolja, ezek jelentõs része lehet, hogy sok esetben csupán ügyes marketing. Virág Judit azt állítja, hogy egy-egy festmény értékénél - a szerzõ és a mû ismertsége mellett - jelentõs szerepet játszik az elõtörténet. "Minél gazdagabb, minél bõségesebben dokumentált, annál jobb" - mondja.
Konkrét példaként a 220 és a 160 milliós Munkácsykat hozza fel, mindkét esetben õ ütötte le az árat. "Ennél a két festménynél jelentõs érzelmi pluszt jelentett a hányattatott sors, az igen viszontagságos múlt - ami az árakban is megmutatkozott." - mondja a galéria-tulajdonos. A Mû-terem mindkét festmény esetében igényes kivitelû, rendkívül részletes, lábjegyzetelt, gazdagon illusztrált prospektusokat adott ki.
Ezek a mûvek születésérõl, a tulajdonosokról, a festmények adott esetben több évszázadon áthúzódó kalandos világkörüli útjairól, kiállításokról, publikációkról, de még a vázlatokról is igen részletesen szólnak. Ezzel a propagandával átírják a "Habent sua fata libelli" (A könyveknek megvan a maguk sorsa) latin közmondást, mondván: a képeknek is megvan mindez. S minél kalandosabb, annál drágábban értékesíthetõ az alkotás.
Hilton beleszeretett Munkácsyba
A Poros út néven ismert két kép kálváriája mindjárt a születésüknél kezdõdik: egyrészt azt sem lehet tudni, hogy pontosan mikor készültek, másrészrõl bonyolítja a dolgot az is, hogy a szakmeberek hol az egyiket, hol a másikat tekintik vázlatnak. Az is lehet, hogy Párizsban készültek, az is lehet, hogy Csabán. Az viszont biztos, hogy 1881-ben vásárolta meg kedvenc mûvészétõl Charles Sedelmeyer néhány ezer frankért, majd három évtizedes tulajdonlása alatt több európai országban kiállította azt. Egy, a kép életében csendesebb idõszak után 1960 és 2002 között a Nemzeti Galéria tulajdonaként Mexikótól Japánig bûvölte el a világot.
A festõ egyik legszebb szalonképe, az 1879-ben készült A baba látogatói teljesen elvarázsolta elsõ tulajdonosát, a multimilliomos Henry Hiltont. Munkácsynak akkoriban fantasztikus sikere volt Párizsban, elsõ díjas lett a híres Világkiállításon, annyi jó kritikát kapott, hogy Sedelmeyer azokat külön kötetbe rendezte. A baba látogatói-t is várták a francia fõváros Salon nevû rangos kiállítására, de a türelmetlen Hilton ezt sem volt hajlandó megvárni. Kifizette, majd magával vitte a festményt.
Az 1879-es Vasárnapi Újság gyászjelentéssel felérõ publikációt, és a festmény egész oldalas képét közölte. A cikkíró aggodalmasan közölte: a mûvet aligha fogja valaha élõben látogatni a magyar közönség, az eltûnik Amerikában. Az újságíró valóban nem érhette meg a magyar premiert, mert több mint hatvan évvel késõbb, Munkácsy születésének centenáriumán, 1944-ben mutathatta meg elõször a képet nyilvános kiállításon a Szépmûvészeti Múzeum. A tulajdonos ekkor már Vida Jenõ iparmágnás volt, akit pont akkor hurcoltak el Auschwitzba. Villájából a nácik az összes mûkincset elvitték - kivéve azt a négy képet, amelyeket kölcsönadott a centenáriumi kiállításra.
Igazi vagy hamisítvány?
Egy-egy festmény értékében jelentõs szerepet játszik az elõtörténet is, de a laikusok szerint leginkább az eredetiség dönti el: mennyit ér a kép.
"Nincs jelentõsége annak, hogy egy kép igazi, avagy hamisítvány" - állítja Borsos Mihály. Szerinte egy licitre kerülõ festmény értékét nem ez, hanem a kikiáltási ára, valamint a "rákkattant" személyek anyagi lehetõségei határozzák meg. "Egyébként meg ki mondja meg, hogy egy festmény valódi, vagy másolat?" - kérdezi. Andrási Gábor is így gondolja: nem lehet egy kép eredetiségérõl megkérdõjelezhetetlen biztonsággal beszélni.
A galériatulajdonos Borsos szerint nem csak a vizsgálati módszerek, hanem a hamisítási technikák is fejlõdnek, ma egyetlen szakértõ sem mer száz százalékig kiállni egy-egy kép mellett. Csupán azt mondják: a tudomány mai állása szerint eredeti, vagy hamisítvány. Mint elmondta, nem ritka a mûvészettörténetben, hogy mesterek a tanítványaikkal festették meg saját néven értékesített képeiket, de arra is volt példa, hogy valaki egyszerûen szignózta tanítványai festményeit, hogy ezzel kisegítse õket anyagilag.
"Rengeteg olyan kép van, ahol a szakma nem tud dûlõre jutni az eredetiség kérdésében, de emellett borzalmasan sok az egyértelmû hamisítvány is. Nincs olyan magyar festõ, akit ne másolnának. Hozzánk például átlagban napi két hamisítványt hoznak be" - mondja Virág Judit. Az általunk megkérdezett szakértõk közül õ az egyetlen, aki szerint azonban igenis meg lehet mondani minden kétséget kizáróan egy festményrõl, hogy az eredeti-e, vagy másolat. Az ügyeskedõk egyébként leginkább a "középkategóriában" próbálkoznak. A csúcsáras képek túl ismertek, az olcsóbbakkal meg nem éri meg pepecselni.
Az [origo] kérdésére, hogy hol lelhetõk fel, hol bujkálhatnak még értékes, esetleges elõkerülésük után piacrobbantó festmények, lehûtötte a kedélyeket: "A nagymama padlását nem érdemes feltúrni. A nagy képek már magángyûjteményekben pihennek" - felelte.
Lencsés Csaba