FotoMedia

A Kádár-rendszerben Magyarországon két helyen is tárolt atomfegyvereket a szovjet légierõ, ráadásul a CIA pontosan ismerte a nukleáris töltetek helyét. Mindeközben a hazánkban „ideiglenesen szolgálatot teljesítõ” szovjet katonák számára Magyarország maga volt a nyugat – bemutatták Vándor Károly a Magyarországon és Ausztriában állomásozó szovjet légierõ alakulatainak történetét feldolgozó Légierõ társbérletben címû könyvét.
A könyv alapvetõen a haditechnikára valamint a szovjet katonák és velük kapcsolatba kerülõ magyar tisztek életére koncentrál: az ötvenoldalas bevezetést egy kétszáz oldalas, a szovjet légierõ „települési helyeit” áttekintõ jegyzék követi. A számunkra érdekes rész a települési helyek profiljához kapcsolt elképesztõen bõséges forrásanyag – a szerzõ Budapest, Moszkva és Washington levéltáraiban gyûjtötte össze az anyagokat, és az egykori szovjet hadseregben szolgáló orosz tisztektõl is több ezer fotót kapott.
Hivatalosan el nem ismert
Vándor már több mint 20 éve kutatja a magyarországi szovjet légierõ történetét, 2004-ben pedig õ segített az Indexnek megkeresni [1], hol tárolhatták Magyarországon az oroszok az atomfegyvereiket.
Bár az elõzõ rendszerben magyar és szovjet részrõl is folyamatosan tagadták, hogy Magyarországon atomtölteteket is tartottak a szovjetek, ma már a kutatók többsége ezt kész tényként kezeli.
A nálunk tartott atomfegyverekrõl már a Varsói Szerzõdés idején is suttogtak a katonaságban, a gyanút pedig 1990 márciusában egy MTI-hír is megerõsítette, ami a Népszabadságban meg is jelent. Eszerint Mihail Mojszejev szovjet vezérkari fõnök bejelentette: a Szovjetunió Magyarországról és Csehszlovákiából az összes odatelepített atomfegyvert kivonta (a volt csehszlovák védelmi miniszter 2008-ban a cseh állami televízióban meg is erõsítette [2], hogy voltak náluk szovjet atomfegyverek). 1990-ben azonban a hírt pont magyar részrõl cáfolták: az Antall-kormány megalakulása után néhány nappal Borsits László vezérkari fõnök azt válaszolta, hogy Magyarország területén atomtöltetek nem, csak hordozóeszközök voltak, igaz rögtön hozzá is tette, hogy a hivatalos szovjet tájékoztatás szerint.
Gyakorlatilag bizonyított
Húszéves kutatása során Vándor további bizonyítékokat talált: ezek közül az egyik az a budapesti Hadtörténeti Levéltárban lévõ jegyzõkönyv, amely egy 1965-ben tartott magyar-szovjet törzsvezetési gyakorlat részleteit örökíti meg. A jegyzõkönyv azért kerülhetett a budapesti levéltárba, mert a gyakorlatot a szovjet légierõ Déli Hadseregcsoportja a magyarokkal közösen tartotta. A szovjetek azonban – valószínûleg figyelmetlenségbõl – elfelejtették kitakarni az egyébként a magyar közvélemény elõtt titokban tartott részleteket, és bent hagyták a jegyzõkönyvben az egységek felszereltségét is. A debreceni és a kunmadarasi alakulatok „indulási helyén”, a feljegyzés atomfegyvert említ.
Az atomfegyverek létezésére egy 1979-es amerikai vaktérkép is bizonyíték. A CIA térképe a tárolók helyét is megjelöli; az amerikaiak szerint Kunmadarason és Kiskunlacházán voltak állandó raktárak, Sármelléken, Tökölön és Debrecenben pedig ideiglenesen tudtak atomtölteteket tárolni.
A fegyvereket egyébként Vándor szerint nem csak tárolni tudták Magyarországon; mobil Scud rakétákat ugyanis indítani is lehetett volna tõlünk, ezeket pedig nukleáris robbanófejjel is fel lehetett volna szerelni.
Mindent lát
Az egykori hírszerzési dokumentumokból az is jól látható, hogy az amerikaiaknak milyen pontos információik voltak a Magyarországon állomásozó szovjet légierõ állapotáról – míg Ausztria közös felügyelete alatt a szovjeteket 1955-ig saját maguk figyelhették meg az amerikaiak, Magyarországon a repülõterek és raktárak építésén dolgozó munkások, a helyi lakosság, illetve hírszerzõik információira támaszkodtak.
A CIA információi – legalábbis a két állandó atomraktár tekintetében – szinte egészen biztos, hogy helyesek voltak, ugyanis a tárolók mind a mai napig megvannak, ezeket megvizsgálva pedig egészen biztosan kijelenthetõ, hogy atomfegyvereket tároltak bennük.
Elárul a sugárzás?
Tévedés viszont, hogy a hátramaradt sugárzás alapján meg lehetne állapítani, hol tároltak atomfegyvereket a szovjetek. Sugárzás ugyanis egy profi körülmények között tárolt nukleáris töltet után egyáltalán nem marad.
A jelek szerint a katonák jól végezték a dolgukat: mikor Vándorék 1999-ben a már akkor is feltételezett tárolási helyeken megmérték a háttérsugárzás szintjét, a kapott értékek a raktáron belül még alacsonyabbak is lettek mint odakint.
A kunmadarasi raktárat ötszörös kerítés vette körül, a külsõbe még áramot is vezettek. A két belsõ kerítés között kutyás õrök vigyáztak az atomtöltetekre, ezekre azonban valószínûleg nem is lett volna szükség: mire a hívatlan látogató a kerítések közé ér, a géppuskafészekbõl õrködõ szovjet katonák minden bizonnyal lelövik. Ha valaki mégis bejutott a raktárba, még mindig négy páncélozott ajtó választotta el az atomfegyverektõl.
A kiskunlacházai raktárban még a kondicionáló rendszer is megmaradt; a hõmérséklet tartására freongázt használtak. Kondicionálást sima bombák egyáltalán nem igényelnek, azokat akár az esõben is lehetne tartani, így egészen biztos, hogy Kiskunlacházán is atomtölteteket tartottak a szovjetek.
Az amerikaiak jól informáltsága az '50-es évek elejére a szovjet vezérkar számára is világossá válhatott, ugyanis elrendelték a Déli Hadseregcsoport Magyarországon (és Ausztriában) állomásozó összes egységének átszámozását. Ez egy idõre meg is kavarta az amerikai hírszerzést – az 5 hónappal késõbbi dokumentumokban azonban már a régi oldalszámmal együtt sorakoznak a magyarországi szovjet repülõgépek, és az amerikaiaknak a szovjet légierõ felépítésérõl is pontos információik voltak; sokszor még a repülõterek hívójelét, sõt esetenként az egységparancsnokok neveit is tudták.
Magyarországon fekve
A Légierõ társbérletben könyvben közreadott források másik része nem levéltárakból, hanem közvetlenül az itt szolgált katonáktól származik. Vándor az évek alatt az orosz közösségi portálokon keresztül több mint 2000 Magyarországon szolgált katonával vette fel a kapcsolatot, és személyesen is találkozott néhány volt szovjet tiszttel.
A katonák megemlékezéseibõl kiderül, hogy valóságos Nyugatként élték meg Magyarországot: Németországban állva szolgálsz, Lengyelországban ülve, Magyarországon pedig fekve – ez a körükben népszerû mondás is azt mutatja, hogy hazánk az egyik legjobb elképzelhetõ állomáshelynek számított körükben. Még az is elõfordult, hogy kijöhettek a laktanyákból – bár csak néhány városban. Mezõkövesden például a laktanyában szolgáló magyar tisztek szöktették ki éjszakánként a szovjet katonákat.
Magyarkúti Barna