FotoMedia

NÉZEM A DOBOZT
Nézem a dobozt. A nézettségi statisztikák szerint a tíz legnézettebb mûsorból nyolc az RTL Klubon fut, így nem csoda, ha kissé beerõsített az õszi évadot némi késéssel kezdõ TV2. Elindult a Buzera Bochkor Gábor vezetésével, új gyermekmûsor jelentkezik hétvégenként Sajtkukac címmel, néhány külföldi sorozatot is indítottak a csatornánál.
És ha már változás, nem ártana egy kis õszi nagytakarítás sem a házuk táján. Például az eddig látottak alapján a havi egyszeri jelentkezés nem túl jó megoldás, a Bagi-Nacsa párosra ráférne egy alaposabb pihenés. Gyõzikével már csak azért sem kelhetnek versenyre, mert ma már minden ötödik magyar õt nézi, kár ránk erõltetniük a paródiának szánt, egyre szellemtelenebb szövegekkel felékszerezett párbeszédeiket.
Humor van bõven, hiszen elstartolt a Megasztár harmadik menete, s mint tudjuk, az eleje inkább szól a varjúkról, mint a pacsirtákról. A „mega” jelzõ is szerintem ezt jelenti a mûsor címében: sok-sok antisztár, meg néhány valódi. Pipik és papák egyaránt hajráznak. Állítólag jól felsülni is tudni kell: a legsokkolóbb, legviccesebb elõadók felkerülnek a netre, röhögõ barátok, kuncogó kollégák küldözgetik egymásnak ezen „produkciókat”.
Érdekesebbé teheti a mûsort, hogy ezúttal sokan jöttek a határon túlról is szerencsét próbálni. A legtöbben Székelyföldrõl, de Szlovákiából, Vajdaságból, Svédországból és egzotikus tájakról is érkeztek versenyzõk. A több ezer önjelölt közül csak ötven kerülhet az elõdöntõk színpadára. Reméljük, azért néhány dalt magyarul is elénekelnek majd.
Nézem a dobozt újabb víziók után kutatva. A cicavízió már megvolt, most valami olyan következik, amit a felnõttek értékelnek igazán: Eurovízió! A dalfesztivált szervezõk mindig is azt remélték, hogy a fiatal tehetségeknek ugródeszka lesz a hírnév felé, ám a gyõztesek közül kevesen lettek igazi sztárok, és az elsõ helyezett dalok többsége gyorsan kiment a divatból. Ám 1974-ben egy a hazáján kívül addig ismeretlen svéd együttes csakugyan világhírnévre tett szert. Mint egy kritikus írta évekkel késõbb, a Waterloo „magabiztos, lendületes pop-rock szám fülbemászó kórussal, és akármilyen közhelyes a szövege, elõrelépést jelentett a dalfesztivál szokásos választékához képest.” Ez a dicséret azonban kivételnek számított. Az idõ tájt az angolok féltõn õrizték nagyhatalmi szerepüket a popzenében, és a kritikusok lekicsinylõen, sõt ellenszenvvel írtak az ABBA-ról. Most jut eszembe, ezek szerint én már nem számítok fiatalnak, hiszen emlékszem „reájuk” „élõben” a televízióból (1982-ben oszlottak fel)! Ragyogó színekben fénylõ selyemszaténból, csillogó laméból, testhez álló bársonyból készült kezeslábasaikra, magasan felhasított ruháikra és forrónadrágjaikra, ezüst combcsizmáikra. De elsõsorban a remek muzsikára, és a felsorolhatatlanul sok slágerre természetesen.
Néhány napja nagyszabású show-val ünnepelték az Eurovíziós Dalfesztivál ötvenedik születésnapját a dán fõvárosban. A gyõztes dalokat egy 14 számból álló listára szûkítették le, s amíg az ezekhez tartozó videofelvételeket vetítették, a nézõk szavazhattak minden idõk legjobb gyõztes dalára. Egyáltalán nem meglepõ, hogy az ABBA együttes Waterloo-ja nyerte meg a szavazást, a második helyre az olasz Domenico Modugno 1958-as dala került (Nel blu, dipinto di blu, ismertebb címén Volare), míg a dobogó legalsó fokára az ír Johnny Logan állhatott Hold Me Now címû 1987-es felvételével.
Hallgatom a rádió nevû dobozt, egy mai slágerre vágyok, amire felkapom a fejem, valami igazán fülbemászó dallamra, amit a nem létezõ cipészinasok is fütyülhetnének az utcán. Csalódás ér, úgy látszik, ma van a tegnap holnapja, a rádiók a múlt dicsõségébõl élnek. Nézem a zongorabillentyûket: azt hiszem, ezeket kellene eddig ki nem próbált sorrendben és ritmusban lenyomnia valakinek. Sejthetõ volt, hogy egyszer elfogynak a popzenében bevethetõ dallamok... Máris megtörtént volna?
Z. NÉMETH ISTVÁN