FotoMedia

Kõ Pál Munkácsy-díjas, Kossuth-díjas, Prima Primissima-díjas szobrászmûvész, egyetemi tanár kiállítása

2010. január 21-én, csütörtökön, 18.00 órakor
a Budapesti Forrás Galériában
1067 Budapest Teréz körút 9.sz. egykori Derkovits terem
tel:06-1-411-1248 / drótposta: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. www.forrasgaleria.hu

a kiállítás megtekinthetõ 2010. február 6-ig!
A kiállítást:
Antall István
A Magyar Rádió irodalmi szerkesztõje ajánlja a közönség figyelmébe


„ A költõk csak úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni ítélõszékre,
pedig taknyos csecsemõ, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját,
nekem ne osztogasson babért. Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával,
és birkózásban erõsödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek,
szabályokat és gátakat farag belõlem.”
(Weöres Sándor)

Õstehetség

Nem a felvégrõl indult és nem is az alvégrõl. Messzebbrõl. Tanyáról, mégpedig alföldi tanyáról, ám olyan vidékrõl, ahol már nem csak a kenyérnekvaló hullámzik, de maga a föld is. Mielõtt azonban e lágy hullámzás fasorokból, patakmedrekbõl, kavicsból, kõbõl, sziklából, tajtékot vetne, feláll a Mátra, és annak legmagasabb csúcsa a Kékes, mesés díszletet építve a vidék köré. Kõ Pál tehát sem nem hegyvidéki, sem nem alföldi. Édesanyja a földet túró kétkezi nincstelenek közül való szépséges cselédlány, apja viszont olyan ágas-bogas családfával dicsekedhet, ahol a legkorábbi kutyabõrt még IV. Béla pecsétje hitelesítette. Így hát Kõ Pál sem nem paraszt, sem nem arisztokrata. Mi több még csak nem is a szokásos dzsentri-ivadék, mert a mozgalmas életû, nagyvérû elõdök alól kipergett a föld, elfogyott a birtok, s különös természetû édesapjának már a hivatal sem kellett. Csak a ló és a fegyver. Kõ Pál tehát sem nem deklasszált, sem nem „megbízható” mélyrõl érkezett népi származék, sem nem Kõ Pál…
Mert nevet maga szerzett magának. És kacskaringós tanulóévek után talált is. De ez a besorolhatatlanság, ez a skatulyákba nem kényszeríthetõ magatartás, ez a zavarba ejtõ eredetiség máig pályája legjellemzõbb, legmeghatározóbb vonása. Indulásakor szemléletének elképzelhetetlen ártatlanságával válik népszerûvé, sõt divatossá, hogy korai mámoros hozsannázói késõbb ugyanilyen hevületû ellenséges ingerültséggel forduljanak el tõle és munkáitól. Õstehetség – írhatnám, ha már a szótól nem rándulna össze minden betû ijedtében. Õstehetség, e kimódolt világban, ahol még az életmûveknek is viselkednie illik, az alkotóról nem is beszélve. Csakhogy Kõ Pál képtelen viselkedni, ahogy munkásságának minden tétele keresetlen, csapongó, egymást követõ darabjaiban is különleges, egységében is sokszínû. A feladat inspirál minden szándékot, minden mozdulatot, fordulatot – legkevésbé az elvárás. Így az életmû illetlenül sokarcú, emberien következetlen, megejtõen természetes. A munkák nem várnak semmit a közönségtõl, a kritikától, a hívektõl és a fanyalgóktól, a tanítványoktól és a kívülállóktól. Nem várnak a mûvek a hozzáértõk mindent hitelesítõ, vagy mindent elutasító szavaira sem. Csak vannak. S talán ez a megkerülhetetlen tény a legizgalmasabb kihívás.