FotoMedia

Czajlik József: „Sokkal szabadabb mûvészetnek képzelem el a színházalkotást, minthogy azt a külsõ megfelelési vágy vagy elvárások alapján kelljen megvalósítani”
A kassai Thália Színház markáns színészébõl rendezõ szakos fõiskolás lett. A komáromi Jókai Színházban megvalósított elsõ kõszínházi rendezése, a Peter Shaffer darabja alapján készült Amadeus hatalmas sikere után a Bárka Színház fõrendezõjeként folytatta színházi pályafutását. A Vajdaságban is rendezett: Lorca Vérnászát állította színpadra Újvidéken. Válaszút elõtt áll ismét. Október 14-én volt eddigi utolsó bárkás rendezése: Dürrenmatt kevéssé ismert darabja, A vak bemutatója. Jó szokása szerint ismét bevont szlovákiai magyar alkotótársakat a munkába. A Jókai Színházban tavaly Nyikolaj Koljada Mese a halott cárkisasszonyról címû darabját állította színre. Miután Tóth Attila távozott a színházból, Maxim szerepét Lucskay Róbert, Czajlik állandó színésze vette át, aki Londonban a Globe Színházban Shakespeare Periclesének címszerepét, a cornwalli Kneehigh Színház Bakkhánsnõkjében pedig Dionüszoszt játszotta. A Bárka Színház Comet Nemzetközi Színházi Fesztiváljára készülnek a Koljada-darabbal. Emellett Czajlik Pozsonyban rendszeresen találkozik udvari dramaturgjaival: Peter Pavlaccal és Katarína Mikulíkovával, akivel jövõ évi lengyelországi vendégrendezését készíti elõ. A lengyelországi Kaliszba hívták rendezni. Színháza filozófiának vad, életnek túl megkonstruált. Színház. Keresi a valóság lehetséges képleteit, de soha nem feledkezik meg a hús-vér emberrõl. Szenvedélyek és elméletek alkotják a létezés terét.
Pillanatnyilag a budapesti Bárka Színház rendezõje vagy?
Igen, a negyedik évadot kezdem ott. De hát most mindenféle változások vannak a színházban. Január elsejéig tart Csányi János megbízatása, de már bejelentette, hogy nem folytatja.
Fõrendezõje is voltál a Bárkának. Úgy mentél oda, hogy hívtak erre a posztra?
Igen. Felajánlották a fõrendezõséget, amit elvállaltam, és egy év után leadtam. Nem éreztem azt a belsõ késztetést, hogy nekem kell betölteni ezt a pozíciót, mert más elképzeléseim voltak néhány dologról, mint az igazgatómnak. Nem akartam fõrendezõ lenni, viszont rájöttem, olyan emberekkel, színészekkel dolgozhatom, akikkel szeretném kipróbálni magam, ez érdekelt. S ilyen értelemben akartam részt venni a közegteremtésben, s nem az úgymond magas pozícióban.
Hol ismerkedtél meg a színház vezetõivel?
Különbözõ fesztiválokon látták akkori rendezéseimet, a Pablo Neruda egyetlen színmûve alapján készült elõadásomat, Osztrovszkij Hozomány nélküli menyasszonyát, amelyet szintén a pozsonyi színmûvészetin csináltam. A Komáromban rendezett Amadeus is akkoriban futott, illetve a nyitrai elõadás, Lermontov Álarcosbálja. Bérczes László, a színház egyik alapítója, vezetõje, rendezõje egyebek mellett arról is ismert, hogy odafigyel a határon túli fiatal alkotókra, elõadásokat néz, fesztiválokat szervez.
Nem találtad a helyed a szlovákiai színházi struktúrában, és jól jött a Bárka felkérése, vagy pedig éppen ez a felkérés akadályozott meg abban, hogy megtaláld magad itthon?
Már a fõiskola utolsó évében zajlottak a tárgyalások a Bárkával. Elõtte, 1997-ben hagytam el a kõszínházi közeget, a kassai Thália színésze voltam, majd negyedikes koromban az Amadeusszal lettem újra ennek a közegnek a szereplõje. Ekkor volt alkalmam föltérképezni a helyzetet, és nem éreztem vonzónak az akkori állapotot, a színházi közeg belsõ megújhodási vágyát. Amikor az Amadeusnak nekifogtunk, egy ébredezõ közösségbe kerültem, amelyik nagy tehetséggel és vággyal akart elmozdulni a holtpontról. Igaz, az idõsek akkor kicsit háttérbe szorítottnak érezték magukat. Emiatt nem volt egyetértés abban, hogy merre haladjon a színház tovább. Kérdéses volt, egy konzervatív, közösségi igényt kiszolgáló és Felvidék-tudatot, magyarság-eszmét, nyelvi identitást õrzõ szerepet vállaljon-e magára, vagy pedig saját útjára lépjen-e, foglalja-e el a helyét, úgy, mint egy felvidéki magyar színház, de kiterjesztve szárnyait, hiszen igazán sem a magyar, sem a szlovák szakmában nincs jelen. Vagyis nem volt világos, hová akar tartozni, vagy melyik irányba akar lépni. Én mindenfajta identitástudat és fáklyavivõi helyzetbõl ki szerettem volna lépni, nem éreztem erõt magamban ezekre a szerepekre. Én a saját fáklyámat viszem, és ha majd találkozom egy olyan gondolattal, amely nekem fontos, nem fogom tudni otthagyni.
Ebben a helyzetben jött a Bárka felkérése, amelynek megörültél.
Megörültem neki, mert teljesíthettem azt a vágyamat, hogy kilépjek a közegembõl. Én nem láttam biztosítottnak, hogy itthon továbbra is olyan kérdésekkel foglalkozhatom, amelyek érdekelnek és amelyekkel szívesen foglalkoznék a színházi gondolkodáson belül. Sokkal szabadabb mûvészetnek képzelem el a színházalkotást, minthogy azt a külsõ megfelelési vágy vagy elvárások alapján kelljen megvalósítani, hiszen elég gond önmagában létrehozni egy elõadást. Én visszalépésként értékeltem volna, ha itt maradok, hiszen nem konzerválódni szeretnék, viszont hajlamos vagyok rá, mert ember vagyok. Miért nincsenek hazai rendezõink? A vezéregyéniség szerep miért nem talál beteljesítõre?
Nehéz kérdés. Furcsa, mert azonnal tiltakoztam ellene, hogy ez így legyen. Amikor az iskolába jelentkeztem, nem voltak olyan szándékaim, hogy én legyek az egyetlen rendezõ Felvidéken. Én önmagam vagyok, egy rendezõ szakos fõiskolás. Ezt az utat akarom járni, de mások keresztjét egyáltalán nem akartam felvenni. Itt jött volna a kényszer. Úgy gondolom, nekem még érnem kell ahhoz, hogy megtaláljam a társulatomat, akivel majd egy nyelvet beszélek. Ennek a próbája egy elõadás lenne, melyet olyan emberekkel hoznék létre közösen, akiket én szólíthatanék meg. A Mese a cárkisasszonyról már ilyesféle helyzet volt. A Bárkában is úgy vállaltam a felkérést, ha Vincze Emõkét és Lucskay Robit is magammal vihetem. Ennek eleget tettek, s ezek után Ollé Erik és Varga Anikó is a színházhoz került.
A fõrendezõi pozíció szintén mások keresztje volt?
Igen, de ne felejtsük el, a Bárka Színház önmagát mindig is mûvészszínházként aposztrofálta! Ennek a közösségnek a kihívásai izgattak, míg az itteni közösség kihívásai elõl menekülni akartam, mert nem tartottam õket magaménak, és idõszerûnek sem láttam, hogy választ adjak rájuk.
Tavaly egy ideig nem voltál a Bárka tagja...
Kiélezõdtek a súrlódásaink a vezetéssel, emiatt engem és hasonló okokból még két színészt elbocsátottak. Alig három hónap után visszavettek. Megegyeztünk, hogy egy elõadást megrendezek ebben az évadban is, ez lett Dürrenmatt A vak címû darabja. Az elbocsátás után azon gondolkoztam, mi legyen. A társulat már majdnem összeszokott, de még nem teljes az összhang. Ebbe a közösségbe több barátom tartozik. Erõs közeg, érlelõdik, bennem pedig állandóan mozog ez az érzés, merre lépjek tovább. Menjek el? Váltsak? Vagy maradjak még? Megéri a türelmet, mert tényleg jó irányba halad a színház? Most lesznek a szerzõdési tárgyalások a jövõ évre, s komolyan gondolkozom, miképp döntsek.
Mielõtt fölcserélted volna a szlovákiai magyar színházi közeget a magyarországira, a színészetet cserélted föl a rendezésre. Mint a kassai Thália Színház tehetséges fiatal színésze felvételiztél a színmûvészetire, nem vettek fel. Színész szakra nem is próbáltál többé bejutni, de néhány év múlva felvettek rendezõnek. Azóta sem léptél színészként színpadra. Nem feszül benned a színész?
Nem feszül. Sok tapasztalatot adott a színészet. A felvételin az utolsó rostáig benn voltam, ráadásul egy ideig még ittunk is rá, hogy felvettek, mert volt egy hasonló nevû ember, akinek sikerült – az informátorunk rosszul olvasta le a nevet.
Nagyon csalódtál?
Fõként azért, mert megláttam magamban azt, akit nem vettek fel. Kezdtem boncolgatni, hogy akkor miben érezném jól magam, mi lenne az, ami elõre vinne. A rendezés volt az a terület, ami fölkeltette az érdeklõdésemet, izgatni kezdett, habitusomnak megfelelõbbnek és azzal összeegyeztethetõbbnek találtam.
Minden elõadásodnál megfogalmazol egy fõ célkitûzést. Mi volt ez az elsõ Bárka színházi rendezésednél, Tadeusz Slobodzianek Ilja prófétájánál?
Az Ilja próféta egy keresztút volt, mindenével együtt. Mi Kiss Csaba Hamlet átiratát kezdtük el próbálni. Ez lett volna az elsõ, mert én terveztem akkoriban, hogy megcsinálok egy elõ-Hamletet, majd a Hamletet. Találtam hozzá Bérczes Laci segítségével egy megfelelõ szöveget is: Kiss Csaba Hazatérés Dániába címû darabját, amelyet mi Hamlet hazatérként játszottunk volna. Sorra estek ki a színészek a próbafolyamat elsõ hónapja után. Különbözõ egyszerû, rejtélyesnek tûnõ balesetek történtek. Kénytelenek voltunk változtatni, és rá kellett döbbennem, hogy egy fiatal, formálódó közösségnek nincs szüksége arra, hogy a „lenni vagy nem lenni” kérdéssel foglalkozzon. Nekem már régóta álmom volt az Ilja próféta, amely a hit külsõségei és a belsõ hit közötti kapcsolatot feszegeti. Az Ilját fölkeresõ és õt megfeszíteni akaró banda állandóan valamilyen vágyott, elképzelt vagy belülrõl feltörõ célt követ, s ez erõt ad.
A Gombrowicz-darabnál mi volt a kiindulópont?
Az elsõ az volt, hogy nagyon tetszett a darab, nem tudtam tõle szabadulni. Egy operettvilágról beszél, amelyrõl lehullik a ruha, s egyfajta forradalom zajlik le az emberben. Érdekesnek tûnt, hogy rendezõként és színészként hogyan lehet ezt a folyamatot ábrázolni. Bejárni ezt az utat olyan belsõ erõket szabadít föl, hogy az nagyon izgalmasnak tûnt. Én soha, még átiratban sem képzeltem el, hogy operettet szeretnék rendezni, nem vonz, nem érdekel. Mégiscsak egy jól körülhatárolható színházi stílus, s ezt megint csak izgalmas lehet kipróbálni egy olyan embernek, aki nem akar operettet rendezni, egy olyan színházban, ahol szintén nem akar senki operettet csinálni. A mûfaj túlöltözött világába óvatlanul bevonnak egy Albertinka nevû lányt, akinek az álma a meztelenség és az egész darab során a meztelenséget szólongatja. Albertinka hozza ezt a naiv, ártatlan tisztaságot, s megváltja vele a közegét. Ez egy megváltástörténet. Szerintem Albertinka egy nõi Krisztus.
Mi döntött a Helge élete mellett?
Van egy darab, Kárpáti Péter Akárkije, amely egy középkori moralitás parafrázisa, az motoszkál bennem több éve nagyon erõsen. Idõközben ráleltem a kortárs német írónõ, Sybille Berg Helge élete címû darabjára, mely állatok világában játszódó after party, és szintén moralitásként olvastam el. Nagyon nagy tehetségû átiratnak tartom. Az emberek kihaltak, az állatok irányítják a világot. Nem igazán tetszett a színészeknek a darab. Küzdelem volt a próbaidõszak, állandóan harcolni kellett. Kissé patetikusan fogalmazva nekem is alkotói és magánéleti pokoljárásom volt. De ezek a feszültségek meg is mutatkoznak az elõadásokon, ami paradox módon jót tesz nekik. Nem állt szándékunkban, hogy olyan elõadást hozzunk létre, amelyikben negatív energiákból alakul ki a jó végeredmény, csupán így alakult. Azt kell hogy mondjam, nagyon fájdalmas végignézni számomra az elõadásokat, mert visszaköszön a próbafolyamat, és maga a téma is rettenetesen nyers. Éles tüskéket dobál. A moralitás egy agresszív mûfaj. Amiatt, hogy egyenesen próbál beleszólni az ember életébe, hogy hogyan alakítsa az életét. Kertelés nélkül.
Dürrenmatt pillanatnyilag nem mondható divatos szerzõnek, porosnak is tûnhet. A vak amúgy is ritkán játszott darabja. Hogyan találtál rá?
Kezembe került egy ritkaságszámba menõ Dürrenmatt-kötet; rácsodálkoztam a mûre. Szintén moralitás. Izgalmasnak tûnt az a közeg, amelybe az író a történetét helyezi. S egy olyan mûvészeti ágban, melyben elsõdleges szerepe van a látásnak, egy vakot tesz meg fõszereplõnek. Ez olyan furcsa két végpont, amibõl természetesen moralitás születik, mert akkor mi van bent, mi van kint, mi az, amit hiszek, és mi az, amit nem látok, közben meg kiszúrja a szememet. A vak másik fontos hozadéka, hogy tovább próbáltam Felvidéken keresni azokat az embereket, akikkel szívesen dolgoznék együtt. Dolán Györgyöt mindig is kedveltem. Mint képzõmûvészt, mint embert. Kifejezetten díszletet még soha nem tervezett, de saját performanszai kirándulásoknak tekinthetõk a színház világába. Huneík Pétert is olyan valakinek gondoltam, akinek szívesen lennék a munkatársa, s örültem, hogy vállalta a felkérést, hiszen Gágyor Péternek szinte állandó dramaturgiai segítõje. Dráfi Matyi bácsi felkérése tulajdonképpen véletlen helyzetbõl adódott, mert ezt a vakot egy alapvetõ hendikeppel indítottuk. Ezt a szerepet Kovács Lajossal már másfél éve elõkészítettem, ám õ a harmadik próba után magánéleti problémák miatt visszalépett. Ezek után kerestem olyan embert, akit szívesen látnék vakként, s így választottam Matyi bácsit. Az Operett után megfogalmazódott bennem a vágy, hogy kicsiket csináljak kis térben vagy kevés színésszel nagy térben, de mindenképpen valami kicsit. Bensõséges közegre vágyom.
FORGÁCS MIKLÓS